Harminckét éves voltam, amikor először arcul ütött az élet. Majdnem krisztusi kor...
Emlékszem, hogy meg voltam lepve. Nem is nagyon értettem, de hát a pofonokat nem is lehet érteni, mert nem arra valók.
Az ember persze nem várja a pofont, hiába tudja, hogy kötelező gyakorlat. Aztán Isten pontoz, azt mondja, hmmm ... elemek nehézségi foka: lássuk csak, volt egy dupla leszúrt, megizé forgás, az 7.1, a végén hiányoltam egy duplát ugyanis, és akkor a kivitelezés az csak 7.0, mert a második leérkezésnél rontott. Lehetett volna jobb is, ez a lényeg, tessék edzeni, visszatérünk erre pár év múlva.
A második pofon általában nagyobb, és gyakorta előfordul az is, hogy elered az orrunk vére. Ennek két oka lehet, vagy tényleg nagyobb a pofon, vagy az aprócska rutin okán a szemünk sarkából észrevesszük a lendülő kezet, és ösztönösen is elrántjuk a fejünket. Ez semmiképpen sem szerencsés, mert a pofon, hogy is mondjam, bája, lényege, éppen a meglepetésben van.
Valószínűleg ez az oka annak, hogy Isten a második pofon után kénytelen hosszabb időt kivárni a harmadikig.
Tegnap délután még egészen biztos voltam benne, hogy írok egy káromkodós posztot, mert volt egy igen rövid megbeszélésünk, mely során Bridget tulajdonképpen azt mondta, hogy szerinte a törvény megszegése indokolható azzal, hogy kevés a pénz. Pedig a törvényszegés nem indokolható semmivel. Vagy indokolni éppen indokolható, de az attól még törvényellenes.
Bridget ugyanis takarékoskodni szeretne, a megszorítások miatt az intézménytől elvontak több, mint öt millió forint bért, tehát egyre világosabb, hogy ki kell rúgnia mondjuk kábé három-négy embert viharsebesen, amit viszont, mint annyi mást, nem akar nyíltan felvállalni. Helyette éreztet.
Most éppen Gofri volt soron az éreztetésben, hiszen 'túl sokan' tanulnak emelt szinten magyar nyelv és irodalmat, holott ez egy más profilú iskola, nem kellene(=tilos) ezentúl ilyesmire motiválni a diákjainkat. Tanuljanak szakmai tárgyat, és punktum.
Pedig a diáknak törvény adta lehetősége, hogy az öt kötelező érettségi tárgyból emelt szinten tanulhasson, ha akar. Most mosolyognom kell. Pláne, hogy miután erre emlékeztettem, burkoltan megfenye felhívta a figyelmemet arra, hogy lesz olyan iskola jövőre, ahol nem lesz idegen nyelvből emelt szint. Csak hogy ne ugráljak. Most már röhögök.
Szóval arra gondoltam tegnap délutáni igazságérzetemtől hajtva, hogy írok egy káromkodós posztot. Aztán este elmentem színházba, és okos, szép és értelmes embereket láttam a színpadon. Megvigasztalódtam. Ezek szerint vannak a világban normális emberek is.
Most azt gondolom, ma már nem pazarlok érzelmeket Bridgetre. Egyszerűen csak teszem a dolgom, és nem érdekel, mivel fenyegetőzik. Attól, hogy az ember a felmászik a világ legkisebb szemétdombjára, és onnan kukorékol, még nem a Mont Everest csúcsait hódította meg. Ez a szemétdomb ráadásul egy mélyföldön fekszik. És ez pillanatokon belül ki is fog derülni.
"Nem vagyok egyszerű! Csalódtam már olyan emberben, akiben teljesen megbíztam! Nevettem már a könnyeken és könnyeztem a saját nevetésemen! Ütöttek, álltam, rúgtak tovább tűrtem és nem ejtett rajtam sebet egyetlen pofon sem! Kitéptem a szívem, és oda adtam annak aki nem érdemelte meg! Máskor olyan elől zártam el azt, aki mindent megtenne értem! Megtanultam megbocsájtani a megbocsájthatatlant és elfelejtettem amit más soha nem lenne képes! Segítettem a legrosszabb ellenségemen, de rajtam nem segített senki! Tanultam, és megbuktam, felálltam aztán újra földre rogytam! Éltem az életem, máskor temettem a lényem! Mégis itt vagyok! Készen arra, hogy megmutassam az élet lehet bármily kemény, igen is érdemes végigcsinálni!" :-))) (Ismeretlen szerző. Facebook.)
Úgy veszem észre, azokat a könyveket, amik tetszenek, a vége felé lassabban olvasom. Nem akarom érezni az utolsó lap utáni ürességet.
A lét elviselhetetlen könnyűségét is lassan fejeztem be, sokat gondolkodtam az utolsó oldalakon, mintha ettől a lét könnyűsége elviselhetőbb lenne ... Egyrészt a szeretetről gondolkodtam, másrészt a giccsről, de még Nietzsche torinói lováról is, most mégis csak a giccsről szeretnék megemlékezni. A többiről máshol vagy máskor.
Kundera a könyv utolsó előtti részében sok energiát fektet a jelenség magyarázatába, és ez most jól jön, mert sajnos van ennek létjogosultsága, a giccs mára nagy divat lett. Facebook divat.
Aki nincs a Facebookon, az nem is létezik, mondják sokan. Ami nincs a Facebookon, az nem is létezik, gondolja az üzleti élet, a politika, az átlagember, a marketinges. Az információ szabad hozzáférésének jegyében ma mindennek jelen kell lennie a Facebookon ahhoz, hogy létezőnek hasson. A művészetnek is ott a helye.
De nagyon ritkán látni Degas képeket megosztva, ritkán látni egy-egy impresszionistát. Ha elő is fordulnak festmények, leginkább valamilyen gegbe ágyazva néznek vissza ránk. (Van Gogh, Nincs Gogh) Baj ez? Nem. A baj nem ez.
A lehetőség, hogy sokszáz emberrel megoszthassuk az érzelmeinket, túl nagy kísértésnek bizonyult a ma embere számára. A giccs ugyanis éppen erre való. Milan Kundera azt írja: 'A giccs a meghatódás két könnycseppjét csalogatja elő... Az első könnycsepp azt mondja, milyen csodálatos, amikor gyerekek futnak a gyepen! Milyen csodálatos az egész emberiséggel együtt meghatódni azon, hogy a gyepen gyerekek futnak! - mondja a második. A giccsből csak ettől a második könnycsepptől lesz giccs.'
A Facebook a korrekt információcsere terepe és a társadalmi kapcsolatok multitaskingjának játszótere. De a közös könnyezés leküzdhetetlen igénye miatt az elmúlt hónapokban a Facebook a giccsipar legkedvesebb gyermekévé lett. Ha az ember nem elővigyázatos, úgy ömlik rá a giccs, hogy levegőt is alig kap. Minden reggel gyerekek futnak a gyepen, kutyuskák csóválják a farkukat a réten, életigazságok ezrei ajánlják, hogy megoldják sorsunk feszítő problémáit.
Hogy mi hívta életre a leküzdhetetlen együttkönnyezés igényét, az számomra rejtély. Talán a társadalmi felelősségvállalás kedves gondolatához is kapcsolódik mindez. De Kunderának megint igaza van: 'egy olyan társadalomban, ahol minden hatalmat egyetlen politikai mozgalom birtokol, egy csapásra a totális giccs birodalmában találjuk magunkat'.
Hogy a Facebook felhasználói csak Magyarországon vannak-e ennyire belebolondulva a gyepen szaladgáló gyerekekbe, nem tudom. Még az is lehet, hogy az információ birtoklása lassan világpolitikai mozgalomnak tekinthető. Akkor viszont világjelenséggel állunk szemben.
Ha így van, nincs messze az idő, amikor új jelszó jelenik majd meg. 'Világ giccskedvelői egyesüljetek!'
Azt hiszem, a kétség kicsit olyasmi, mint a fogszuvasodás. Nagyon pici rés is elég ahhoz, hogy elkezdődjön. Elég, ha gyengül az immunrendszer, ha a sav-bázis egyensúly megbillen, a fogzománc megpuhul, és kész, elindul a fogromlás.
A hit kétsége éppen olyan, mint bármilyen más kétség, ha egyszer befészkelte magát valahova, nehéz megszabadulni tőle. Erre gondoltam múlt héten, amikor megnéztem John Patrick Shanley Kételycímű filmjét. Csak úgy voltam vele, pont Nagyhéten írjak a kétségről?
A film érdekes, jól bemutatja a jelenség lényegét, pedig a kétely szinte megfoghatatlan természetű. A rendezőnek mégis sikerül megfognia azt az első szörnyű pillanatot, amikor az ember a bizonyosság melegsége helyett a kétség jéghideg idegfájdalmát érzi. Először csak egy pillanatra éri el az ideget a fájdalom, akkor még győzködi az ember magát, hogy dehogyis fáj, csak rosszul haraptam, csak túl hideg volt a víz. Aztán eltelik néhány hét, és nem lehet becsapni többet magunkat.
Az ember számára nem adatik meg a bizonyosság se Istennel, se a másik emberrel kapcsolatban. Még a legbuzgóbb vakhit sem elég jó fegyver a kétség ellen. Nincs az a páncél, amin be ne tudna furakodni. Még a legbiztosabb szerelem, a legszorosabb barátság sem ad teljes védettséget.
Kiváló színészek játszanak a filmben, legelébb is Meryl Streep, aki az elvakult, önmagában az utolsó leheletig biztos rendfőnöknőt alakítja, aki biztos a dolgában, aki biztos abban, hogy a pap megrontotta a kisfiút, akiben soha egy pillanatra sem támad fel a kétség. Egészen addig, amíg el nem üldözi a papot, amíg a rendre és félelemre épülő szabályokat ismét biztosítva nem látja az iskolában, amíg minden helyre nem áll. De akkor, a visszakapott rend pillanatában feltámad benne a kínzó, legyőzhetetlen kétség.
Azt hiszem, ez a film azoknak talán kicsivel többet mond, akik hívő emberek, mint azoknak, akik nem. (Nem a kétség természete miatt, hanem a film katolikus háttere miatt. Nehogy félreértsük, az is jól értheti, mit mond a film a kétségről, aki nem vallásos, de a hitüket gyakorló nézők vagy a katolikus hitvilágot ismerők számára, azt hiszem, sokkal jobban érthető a kétség ellen folytatott küzdelem. )
A hit a legritkább esetben vak. Olyan ember talán nem is létezik, aki vakon tud hinni valamiben, legyen ez Isten, egy másik ember vagy egy elképzelés. Pedig a Nagyhét tanulsága a kétségek nélküli bizalom kellene, hogy legyen. De az ember erre nagyon ritkán képes. Mert ahogy a filmbéli Flynn atya mondja mindjárt a film eleji prédikációban: a kétség mindig talál magának társaságot.
Azt olvasom szerte a hírportálokon, egy fiatalember leparasztozta a vidéket úgy an blokk. A dolognak van előzménye is, hiszen a fiatalembert Pécsett egy koncertje alkalmával valóban pofán vágták.
El lehet ezzel a hírrel kapcsolatban gondolkodni elég sok mindenen, hogy egyrészt aki a művészi produkciójának érdekességfaktorát úgy látja jónak fenntartani, hogy minden egyes koncertje alkalmával lesmárol egy lányt, az ugye kicsit azért egy kicsit gyengécskének tűnik, (lehet, hogy nem az persze, és ennek van valami mélyen művészi mondanivalója), másrészt azt is jelzés értékűnek vehetjük, hogy a 'vidék' nem olyan megértő, mint a felvilágosult főváros művészetekben jártas nagyvilági közönsége.
Most egy pillanatra tekintsünk el attól, ki a bunkó ebben a történetben, mert nem ismerem a feleket, és nem is ez a lényeg. Nézzük egy kicsit általánosabban a jelenséget, mert szerintem van relevanciája az egész mai magyar társadalmi közhangulat szempontjából.
Ha nagyon lecsupaszítom, mi történt, akkor azt kell mondanom, van egy magát isteni szerepben látó ember, aki túl régen saját magánigazságai alapján felépített világban él. Ez az ő világa, szerinte ez a lehető világok legjobbika. Van ilyen. Ebben a világban ő Isten, lábai előtt hevernek az alsóbbrendű lények, akiken átgázolva Ő megvalósíthatja az önmaga által felépített Rendet. Aki ebbe beleszól, aki ez ellen lázad, gondolattal, szóval, cselekedettel vagy mulasztással, az az Ellenség, a Sátán maga.
Ma Magyarországon sok ilyen ember él.
Amíg az önmagát Istennek képzelő egyén nem rondít bele a közösség életébe=nem óhajtja saját világát egyedülinek, másoké felett állónak elismertetni, nincs is baj. De általában nem ez a helyzet. Ez a fajta világlátás igen hamar átalakul. Ingerültségből, intoleranciából paranoiává.
A paranoia persze betegség, a lélek betegsége, melyet jó esetben értő emberek igyekeznek gyógyítani, enyhíteni. Nem ilyen jó esetben a türelmetlen, és pszichológiailag képzetlen átlagember, a köz egy hatalmas pofonnal kúrál. Minél nagyobb a paranoiás által birtokolt hatalom, annál nagyobb a pofon.
A fotózás válasz az ember halhatatlanság iránti vágyára. A világ és benne az ember megörökítése évezredes hagyomány, tiltakozni felesleges. Lehet ebből művészet, ami jó. Lehet ebből emlék, ami jó.
A fénykép lehet öröm a szemnek és a léleknek, és lehet emléktárgy, ami alapján felidézhető lesz majd egyszer egy ember, aki már nincs közöttünk.
Ha a művészet érdekel minket, és megtanultuk tűrni a stresszt, ha megértőek tudunk lenni a Művész gyengeségeivel szemben is, menjünk fotókiállításra. (De vigyünk elemlámpát azért.) Ha csak a világ mulandóságán akarunk merengeni, nézzük a Fortepan képeit vagy adjunk tanítványainknak projektfeladatot.
Én mindent szeretek, ami fotóval kapcsolatos. Két csoportomnak is az az otthoni feladat jutott, készítsenek házidolgozatot egyik nagyszülőjükről fényképes illusztrációval. És bármennyire is tudom józan ésszel, hogy öregszem és szentimentalizálódom (uh!), képes vagyok elbőgni magam, amikor azt olvasom a 84 éves nagymama unokájának szedett-vedett angol mondatai között, hogy 'My grandmother is everything to me.' (A nagymamám a mindenem. ) Ez a most 84 éves asszony, aki szülők halála óta, immár tizennégy éve, neveli az azóta szép nagyra nőtt leánygyermeket, aki megtanította őt olvasni és írni, a kissé elmosódott, beszkennelt képeken egyszerre a világ legszebb nagymamája lesz számomra is.
A kép, ha tud, lehet művészet. Ha nem tud, lesz belőle emlék. Egy élet emléke, ami mesékben élhet tovább.
(Kicsit sajnálom, hogy nincs arra lehetőség, olvasni lehessen azokat a szép és megindító történeteket, amiket projektmunka címén kaptam. )
Szonettet, mint tegnap kiderült, nem csak papírra lehet írni, lehet azt filmszalagra is. Mi más is lenne akkor mára, megemlékezni a nagy költő születésnapjáról, mint egy édes, bús szerelmes celluloid-szonett.
A film, mint a fotó, ezerarcú művészet, ahol az igényességre, a szépségre nem egyetlen recept létezik, inkább zavarba ejtően sokféle.
Wong Kar Wai hongkongi rendező valami olyasmit tett a filmszalaggal, amit én eddig csak francia rendezőtől láttam. Addig tekergette, szeretgette a celluloidot, míg az már nem is hasonlított magára többé, hanem lett belőle örök vízfolyam, kristályszalag, zene. Nehéz ezt megfogni.
A Szerelemre hangolva olyan film, amiről nehéz jól írni. Története alig van, a címből várhatóan egy nő és egy férfi egymásba szeret, és igen, de tulajdonképpen ezen kívül a vásznon alig történik valami. Ha nagyon megszorongatnának, talán azt mondanám, a film arról szól, hogyan kezdődik a szerelem, és hogyan lesz az ember örök titka az, ami más fülébe soha be nem juthat.
Olyan finoman fényképezik a két főhőst, Chan asszonyt és Chow urat, amilyen kímélettel csak két szerelmes ember tud egymásra nézni. Az ő bontakozó érzelmeiket, és ennek az érzelemnek a későbbi alakulását követhetjük 98 percen át, de mind a 98 perc aranyat ér.
A két színész, Maggie Chaung és Tony Leung Chiu Wai hibátlan alakítása, a csodálatosan összeválogatott zene, a káprázatos ruhák, a zseniális megoldás, hogy két meghatározó jelenetet, a viszony kezdetét és a szakítást, a két főszereplő icipicit eltérő nézőpontjából vettek fel, nos ez mind-mind azt szolgálja, hogy meg lehessen érteni a megérthetetlent, el lehessen mondani az elmondhatatlant: a szerelmet.
Mi ez, ha nem költészet?
Ez most, azt hiszem, nem filmajánló. Shakespere szonettjeit sem ajánlja az ember. Csak azt mondom, meg kell ezt a filmet nézni mindenkinek, aki volt valaha szerelmes.
Megfigyeltem, hogy a szünet, legyen bármilyen hosszú is, első és utolsó előtti napja édes. Az ember már csak olyan, hogy beosztással él, az örömöt, a tennivalót, a pihenést, az előre bosszankodást is mind beosztja, a tanárember meg még ehhez a beosztáshoz a szünetek napjait is hozzáigazítja. Nem kénytelen, gondolom, lehetne másképpen is, de így alakult.
Az első szüneti nap a békés, hosszú kilégzésé. Az első az a nap, amikor alkalom nyílik a lábfej vagy a kézfej ébredés utáni tanulmányozására, feltéve, hogy az embernek szerencséje van akkor kelni, amikor már világos van. Ha villanyt kell kapcsolni, valami odalesz ebből, de akkor is az első nap nézőpontjából a szünet mégiscsak végtelennek tetszik.
Az első napon az ember a feltámadásban hisz.
Az utolsó előtti nap más. Bárhogyan is telik, egész napos semmittevéssel, vagy épp ellenkezőleg, tevékenyen, még nincs benne az a belefeszülés, mint az utolsóban. Az utolsó előtti nap az a szép hosszú kilégzése a szünetnek, ami végül este egy sóhajba fut ki. A vége van, de szerettelek sóhajba.
Ez a nap még a szereteté, a nem megbánásé, a megbocsátásé, a világon való megosztozásé.
Az utolsó előtti napon az ember az örök életben hisz.
Néha érthetetlen, az ember miért vágyik olyan csendre, hogy az ujjperce is belezsibbadjon, hogy a levegő is megálljon kilégzés után a következő belégzést már nem kívánva. Nem nagyon lehet megmagyarázni. Se pillanatnyi rosszkedvvel, se semmivel.
Csak ülni kellene ebben a csendben, nézni a tuják tetején a reggeli napfényt, kellene persze, vagy hát jó volna a háttérbe egy vízfelület csillanása is, meg egy völgy hossza, amin végigfutna a tekintet, de az nincs. Se tó, se völgy. Spájz van.
Az embernek ilyen mélycsendben lehet odabent rendszerezni, rakosgatni. Azt mondják, a félelmeket külön-külön kicsi csatos üvegekbe kell elzárni, hogy egymással semmiképpen ne léphessenek reakcióba, az örömöket pedig, mert ilyenkor van idő pepecselni velük is, érdemes kirakni a polcokra, egyiket a másik mellé, címkével kifelé. Vigyázva, szenvtelenül kell őket kirakni, nehogy gyanút fogjanak, nehogy azt higgyék, fontosabbak vagy veszélytelenebbek a félelmeknél.
A csalódásoknak anyám szerint sűrű fonatú kosárban a helyük a földön, de fedelesben, ne mászkáljanak kedvükre akkor sem, ha a csend már odalesz.
A szerelmeket csak akkor érdemes a kamrában tárolni, ha már túl vannak a tartósításon. Ehhez a szenvedélygyümölcsöt cukrozzuk le, hagyjuk állni egy ideig, majd zselésító anyaggal forraljuk fel, és főzzük kis lángon a használati utasításon olvasható ideig. Még forrón töltsük nagyon tiszta üvegekbe, aztán egy (vagy több) éjszakára tegyük dunyha alá. Ha teljesen kihűlt, tegyük végleges helyükre őket, a polc bal oldalán, szívmagasságban.
Romlékony holmit, múló haragot, ijedtséget, flörtöt, ne tároljunk a kamrában. Csak keveredést okoz.
