Rövid, nem lírai jellegű poszt a mobiszolgáltatókról

Ez egy mese. De nem jó a vége.
Van egy munkahelyi telefonszámom. Szolgálati szám. A készülékem alkalmas internetes adatforgalom bonyolítására, de erre nem ezt használom, mert van erre a célra egy privát előfizetésem privát okostelefonnal. A szolgáltató az üzleti ügyfél csomagjához automatice (ó közbeszerzési tenderek gyöngye) szolgáltat méregdrága internetet is. Az üzleti ügyfél aláírja a szerződést. Az ugye nem én vagyok. Én az a hülye vagyok, aki használom a szolgáltatást. A kis félintelligens telefonom meg időnként frissíti magát, és forgalmaz némi adatot suttyomban.
Eltelefonálok havi 2,000 forintot, aztán kapok  egy 9,800 forintos számlát. Kérdezem a számla aláíróját, mi a  rossebb? Mondja, hogy a netezés. Mondom nem netezek, mondja, ja, ez automatice. Tiltsam le, mert bizony-bizony ő is így járt. De ezt intézzem el én. Ehhez kinyomozom a nem az én nevemen megkötött, nem az én általam aláírt szerződés kódjait. Felhívom a szolgáltatót, letiltom. A számlát ki kell fizetnem. Meg majd a következőben jelentkező adatforgalmat is. Amiről nem tudják megmondani, hogy mennyi. (????)
Van egy csomó kérdésem. Ha engem nem tájékoztattak a szerződés feltételeiről, miért én szívok? Persze valószínű, hogy nem olvastam volna el, de miért nem kaptam egy másolatot a munkaadómtól? Miért nem figyelmeztettek, ha ez már megtörtént mással is?
Aztán ott a szolgáltatói oldal. Miért érzem én azt átverésnek vagy legalábbis nem etikus üzletpolitikának, hogy olyan szolgáltatások szerepelnek egy csomagban, amit nem kértem, de nekem kell lemondani?
Ebben az esetben persze nem hibás senki. Az etikátlan ügymenetet kifizethetem én. A havi fizetésem közel egytizedéből. A gyerek menzabefizetésére meg legfeljebb majd hitelt veszek fel.

Igen rövid, lírai jellegű poszt a boldogságról

én nem tudom ezt a boldogság dolgot most elmondani
sok apróság talán
sima kavicsok az úton
ha ráesem, se fáj
ez jut eszembe
nem az, hogy elhagytál


(Ez persze attól, hogy líra, még nem vers.)

Vállkűr - nyitány

Aki nem viselkedik szépen...

Milyen érdekes, hogy tényleg, az ember pillanatok alatt megtanulja értékelni, azt amije van, ha egy rövidke időre elveszik tőle. Akimotonak igaza van, ha depressziós az ember, keressen valamit, csak egyet, aminek örülni tud. Ez annyira nem egyszerű persze odabentről, mint amilyennek idekintről hangzik, de előbb-utóbb az élet, Isten, a gondviselés (válasszon kedve szerint mindenki)gondoskodik róla, hogy így legyen.
Én pillanatnyilag annak örülök, hogy nem tört el a karom, nem szakadt el a vállízületben a szalag, sőt hogy egyáltalán van jobb kezem. Egy sérülés alaposan helyre tudja rakni az ember fejében uralkodó káoszt, szépen figyelmeztet arra, semmi értelme bajokat generálni saját magunknak, jöhet/jön az amúgy is.
Magáról a tegnap délutáni 'triplaszaltó becsukott szemmel a márványlépcsőn' rekordkísérletemről nem szeretnék túl sokat mondani, elég legyen annyit megemlíteni, hogy jeges-vizes márványlépcső előtt hülyéknek ki kellene tenni valami sebességkorlátozó táblát, vagy egy nagy feliratot, hogy 'Barom, ne siess annyira!' Tábla nem volt, csak a lendület, a fizika meg nem játék, kérem szépen.
Az egész nem tűnt vészesnek, hazavezettem, és csak egy kicsit volt hányingerem a fájdalomtól. Gondoltam, majd elmúlik. Bekentem, pihentettem, de a hálátlan dög csak nem hagyott békén. Két óra múlva már semmiféle pozíció nem működött, kezdtem gyanakodni, hogy hiába nem törött el, hiába nem ficamodott ki, ez a gyengéd rábeszélés részemről nem lesz elegendő.
Mit csinál ilyenkor egy tanult ember? Neeeem, dehogy megy orvoshoz. Felhívja a sebész barátját. Mert ugye telefonon keresztül legendásan jól lehet gyógyítani. A kicsit nyűgös barát persze mi mást mondana, mint hogy húzzál már befele a traumatológiára. És csak azért nem hülyéz le, mert előző éjjel ügyelt, és arra sincs ereje. És akkor mit csinál a tanult ember? Neeem, dehogy megy be az ügyeletre. Bízik. Hogy az akarat csodát tesz. Persze lehet, hogy tényleg, csak nem rövid távon.
Este fél tíz tájban aztán rájöttem, hogy ezzel a fájdalommal nem hogy aludni nem lehet, de lassan már élni is nehéz. És akkor irány a traumatológia. Na mondjuk, abból azért látszik, hogy milyen rohadt okos vagyok, hogy addigra egy nyomorult beteg se volt, úgyhogy az egész traumatológiai apparátus (két álmos nővér, egy halálfáradt doktornő, egy röntgenes) velem foglalkozhatott.
A kedves fiatal orvosnő megvizsgált, de természetesen nem említettem neki a sebész barátunk nevét, mert utálom a protekciót. Sajnos, amilyen a formánk, Zé úr egyik prof ügyfele naná, hogy szintén ott őgyelgett, úgyhogy bár addig is tök tisztességes volt az ellátás, a főember azon melegében inspekciózta a röntgenjeimet, és megnyugtatott, hogy nem fog megoperálni, sőt gipszelni sem kell. Nem tűnt túl szimpatikusnak, úgyhogy örültem a hírnek. A doktornő aztán szépen elmagyarázta, hogy ennek ellenére ő most akkor rögzíti az ízületet, és felír egy gyógyszert, amitől majd nem fáj, meg egy másikat, amitől az első nem marja ki a gyomrom.
Most itt ülök push-up jelleggel rögzítve, és csak Zé úr hatalmas ingjét tudtam magamra applikálni egy izgalmas zuhanyzás után. A fájdalomcsillapítótól éjjel látomásaim voltak, és gyakorlatilag semmit nem tudok csinálni, amihez eddig mindkét kezemet használtam. Ilyen például az öltözködés, különösen a gombok és a zoknik izgalmasak, a főzés, a teregetés, a vasalás, a takarítás, a hajmosás, mindenféle vágás, az autóvezetés és a kettőnél több billentyűt tartalmazó kombinációk lenyomása a billentyűzeten. Ja, és mivel a jobb vállam, naná, hogy írni sem tudok.
Jó hír viszont, hogy ha elmúlik a fájdalomcsillapító hatása, a fájdalom mellett a hányinger is rám tör, ha viszont hat, akkor szép, módosult tudatállapotban lebegek. Így talán még pár kilót is leadhatok a héten.
Mindegy, majd olvasok, nagyon rövid posztokat írok, és szétfilmezem az agyam. Oda van a család az örömtől. Nekem viszont elmúlt a depresszióm.

Zene 1.

Február

Ma reggel már éppen olyan rezzenéstelenül néztem a hóvihart az ablakon keresztül, mint ahogy az ember tulajdonképpen a szenvedéshez is hozzászokik. Nem beletörődve, hanem ahogy a düh is tud a mély lélegzettel együtt az utolsó utáni kapillárisokon keresztül az ujjbegyig eljutni, úgy átitatódva a megmásíthatatlan gyűlölettel a hideg iránt. Egy gyilkos indulat nélküli keserűségével.

A napfény hiánya lesz, gondolom, a mesterséges fény lélekrombolása, ami így tudja a kedvetlenséget az ember agyáig rágni. 

Majd egyszer ilyenkor kapok infarktust. A tél dögeiből falatozó hiénapettyes februárban tömődik el az artériám kilátástalansággal. (A kilátástalanság vajon milyen vegyület? Zsírsav, gondolom.)

Nem hosszú már a tavaszig az idő, ha napokban számolom. Ha túlélésre kárhoztatott pillanatokban, legyőzhetetlen végtelen.

Nem lehet semmit sem csinálni. Aludni kellene. Csend kellene. Egyedül kellene lenni a világban. Télen mindig egyedül kellene lenni. 

A karkötőkről

Az elsőt nagyon régen kaptam. Két egyformát vettünk, és egymás csuklójára kellett kötni ahhoz, hogy amikor majd lefoszlik, akkor újra láthassuk egymást. Szép volt, egyszerű, fonott, testszínű bőr. Az ilyesmit hónapokig lehet hordani, ha az ember sosem veszi le magáról. Pár hét után pedig már pontosan olyan illata van, mint a saját bőrünknek; ugyanaz a szappanillat, ugyanaz az izzadtság.
Azt a barnát, emlékszem, jó sokáig hordtam. Aztán amikor elszakadt, a kívánság, a másik hiánya, mint a csomózásnál a bőr, szertefoszlott.
A karkötőben egyszerre van benne az oldás és a kötés. A ragaszkodás, a másik testének, lelkének, gondolatainak birtoklása, meg az elengedés, az önmagunk eloldása a másiktól. Van, hogy egy karkötőt kétszer, akár háromszor is vissza kell kötni, mire rendesen le tud szakadni.

Ezek nem azok a napok

Tulajdonképpen vége van a télnek még akkor is, ha tegnap éjjel kinéztem az ablakon, és nem ezt láttam.   Jövő héten állítólag olvadni fog. Az hiszem, mindenkinek elege van a télből.
Tegnap az utolsó orvosi körön is túlestem, szemésznél voltam. A bácsika, akihez évekig (évtizedekig) jártam, végképp nyugdíjba ment. Kilencven felé jár már, de mindig nagyon friss volt szellemileg, és legendásan jó szemész. Az utódja egy idősebb hölgy. Mondjuk kedves. Azt mondta, most már kellene olvasószemüveg, ha hosszasan olvasok. A test engedetlenségének újabb jele.
Mire minden orvost körbejárok, kezdhetem az egészet elölről.  Pedig beteg sem vagyok, mi volna, ha valami bajom lenne?
A diákok is huzatosak szegények a héten. Az egyik csapkod, a másik sír, a harmadik a padon fekszik üveges szemmel. Van olyan, hogy valaki egyik nap nem jön valamiért, aztán nem is jön többet. Egy fiú például nem akar iskolába járni. Bár még csak tizedikes, nagykorú. Nem lehet csinálni semmit, mondja az osztályfőnöke. Fene tudja, lehet, hogy nem is kell.
A kollégák is furcsák. Ki csendes depressziós, ki egyszerűen csak bolond. Bridge erélytelen, de legalább néha jó felé kapisgálja a problémák gyökereit. Az etikátlan viselkedést tetten érni is nehéz, meg megelőzni is. A gerinctelenek lázadónak állítják be magukat.
A márciust várom különben, leginkább azért, mert megyünk a teraszra. Addigra elkészül TSB meg VM névnapi ajándéka is talán. De ezt szeretem bennük. Ők ketten azok, akik soha, semmilyen körülmények között sem sürgetnek, nem szépelegnek, és nem bántanak. Majd ma ebédnél megcsókolom őket, VM-et különösen, mert neki ma van a neve napja.

Csipke

Elállt különben. És ahogy elállt, hirtelen az egész tél olyan törékeny lett.

Mindenféle

Olvasom az ÉS-t. Elég drága, de pár hónapja beláttam, hogy ez a lap is el fog tűnni a süllyesztőben, ha senki nem veszi meg papír alapon. Most meg már nem is lehet a neten mindent elolvasni, csak akkor, ha előfizet az ember. Érthető, csak így nem lehet többé belinkelni az írásokat. Nem tudom, hosszú távon melyik a rosszabb, mert biztos több fogy most a lapból, de szerintem így kevesebben olvasnak egy-egy jó írást.
Mindegy, nem az én döntésem, nem az én felelősségem. Azért kár, mert most nagyon szívesen idelinkelném a kedves Tatár György írását. Könyvajánl, Peer Gideon könyvét, Ja és még valami címmel. Nem ismerem a szerzőt, de kedvet kaptam hozzá. Tatár egyébként még azt is mondja a cikkben, hogy Magyarország kivándorló-ország. 'Kivándorló-országnak azt nevezzük joggal, ahonnan ezek a melegszívű nevetések ragadnak vándorbotot.' Igaza van különben. A könyvet majd elolvasom, ha sikerül megszerezni. De azért jobb lenne, ha Tatár György többet szólna. Pedig, emlékeim szerint, sokat, szívesen és jól beszél. Az is milyen régen volt...
Még a Bartist olvastam ki az újságból. Egyelőre. Ő mindig jól ír, csak nem mindig olyan jókat.
Különben hétvégén próbáltam olvasni az olvasóköri 'kötelezőt' is. Már megint egyszerre két könyvet olvasok, ami elég nagy hülyeség. Becsapnám az időt, ha lehetne, mert nagyon szeretném a kedves ismeretlentől kapott agyféltekés könyvet is gyorsan elolvasni, de nincs időm. Hacsak nem lesz hószünet. Egyáltalán minek kell kimozdulni???
Közben a vilag.ma oldalon az időről, meg az algoritmusokról egy ted előadás nyomán.
Új hét. Hideg, havas. Azért túléljük. Ha eláll a havazás, talán fotózni is lehet. Meglátjuk.
Ja igen, és ezt még nézzétek meg, Cippo film noirba rendezett szupernyolcas jeges Dunáját. Nagyon jó. Katt.

Hideg

Hideg testet a fagyott földbe. Jégből lettél, jéggé leszel.
A halál könyörtelenségét az élni akarásé győzi le. Az élni akarásét az illem és a gyász.
Csákány kell, nem ásó, gondoltam. De nem kellett, elég volt az idő kérlelhetetlen logikája, hogy az anya előbb hal, mint a lánya. Halálművek normál üzemmenet. Csak gyereket ne kelljen temetni.

'Ti jól vagytok, az a lényeg.' Nekem az a lényeg, neki meg mindegy, egy év után is fekete. Tizenhat évig szerette a fiát, és soha nem fogja nekem megbocsátani, hogy az enyém még él. Megölelem. Hideg.

Az ember magát is mindig eltemeti kicsit. Koporsó, szemfedő, sírgödör. Szokni kell.

Amíg az ember eszénél van, addig kellene mindent elgondolni, mert a betegség, a fájdalom, az öregség elhomályosítja az elmét. Én nem akarok zokogást, és hideg földet. Mulatságot akarok. Porból lettem, porrá legyek. Időben le kell írni, mert aztán az ember megsajnálja magát.