Újság

Mostanában visszaszokóban vagyok a nyomtatott sajtóra. Azóta van ez így, mióta végképp bizalmamat veszítettem a televízióban, részlegesen pedig még az internetben is. Nekem ne kelljen a Heti válasz emberét az M1-en hallgatni, és ne kelljen ki tudja kinek az újonnan szerkesztett oldalait nézni. Na nem mintha romantikus elképzeléseim lettek volna eddig.
Szóval újságot veszek. ÉS-t leginkább, mert ezzel támogatok is. (Ez viszont romantikus most.) Zé úr meg HVG-t, és Magyar Narancsot szokott, mert ő azt támogatja. Anyám meg már csak sóhajt, meg sem kérdezi, szocik lettünk-e.
Minden magára valamit is adó kultúrában odafigyelnek a szegényekre. Adnak nekik, nem elvesznek tőlük. Az iszlámban az adakozás a vallásgyakorlás része (az öt kritérium közül a harmadik, a zakát). A vagyon 2.5%-át minden évben befizetik a szegények javára. A zsidó hagyomány is ismeri a szegények számára való gyűjtést, adakozást, csakúgy mint a keresztények. 
Ma Magyarországon inkább elnézzük, hogy agyonverik a hajléktalanokat azok, akiket fejlett esztétikai érzékük és jogkövető lelkületük hajt. Inkább elfordítjuk a fejünket, mert nem akarjuk látni, aminek a megteremtéséhez mi magunk is asszisztálunk nap mint nap, és undorodva toljuk el, mi tiszták, a mosdatlan kéregető kezet. Különbek, jobbak, felsőbbrendűek vagyunk. 
A tegnapi ÉS első oldalán Megyesi Gusztáv azt kérdezte tőlem, min csodálkozom. Mondtam neki, hogy én személy szerint nem csodálkozom semmin, de legszívesebben kirángatnám a tisztelt Kocsis Máté urat a hűtött-fűtött irodájából, és megkérném, lenne szíves életben maradni mától számítva egy hétig a Hunyadi téren, pénz, hitelkártya, mobiltelefon és sofőr nélkül. Hogy lesz szíves egy kicsit kukázni is reggelente, mert fagyottan még egészen élvezhető a szalonnabőrke, meg a szalámihéj.
Különben meg mégis csodálkozom. Vagy inkább ámulok. Hogy bizony tudtak olyan törvényt írni, hogy attól a hajléktalan nem rendeltetésszerűen tudja használni a közteret és a kukát. Tábla kell szerintem, mert ennek fele sem tréfa.

KÖZTERÜLETEN ÉLNI ÉS MEGHALNI SZIGORÚAN TILOS.

Örkény már otthon érezné magát.

Lassú kedves

Szinte egészen biztos vagyok benne, hogy ahhoz, hogy sok percére emlékezzünk az életünknek, lassan kell élnünk.
A gyorsan megélt perceket ugyanis csak nagy nehézségek árán, vagy sehogy sem, tudjuk felidézni később. A lassú percek emléke viszont ...
Kemény István Kedves ismeretlenje mint a teában lassan oldódó kandiscukor egy decemberi estén. Édes, kedves, lassú.
Nem tudom, mi lesz a vége. Nincs jelentősége. Mint egy soha meg nem bánt szerelemnek.

őszikék...

....ma délután - dűlőutakon jártam.

Látva

Nehéz pillanatokban Isten az általa teremtett világ szépségeivel vigasztal. Ez a kirándulás egyik tanulsága.
A másik, hogy Pannonhalmán napokat kellene eltölteni. Közelebb van Istenhez, mint Pécs.

Hogyan szervezzünk iskolai kirándulást

Egy jó, tartalmas és emlékezetes kirándulás megszervezése nem kis szakértelmet és rutint igényel. Ezzel a gondolatébresztő írással a kezdő pedagógusoknak és iskolavezetőknek szeretnék egy kis segítséget nyújtani.

Az első, és legfontosabb dolog, hogy rengeteg program kell nap közben, mert a mai diákok marhára élvezik az erőltetett menetben lezavart városnézést, érdeklődőek és bomlanak a barokk templomokért, ahol csendes áhítattal hallgatják az idegenvezetőt. Azért is jó ha nincs nap közben három perc szabad idejük sem, mert így nincs idejük enni, viszont az esti szabad program első tíz percében tudják magukat pocsolyarészegre inni, a következő tíz percben pedig maradandó nyomokat hagyni a belváros kövezetén.

A többnapos iskolai kirándulások szervezésének Achilles-sarka minden esetben a szállás. Semmiképpen ne válasszunk drága, kényelmes és tiszta szálláshelyet. Aggodalomra persze nincs ok, rengeteg nyolcadosztályú motel, átalakított=feliratcserélt munkásszálló, illetve ilyen-olyan intézmény kollégiuma, valamint jól álcázott, polgári szállásnak tűnő bordély közül választhatunk. Legjobb persze, ha a választásunk egy minden vonást ötvöző egyetemi kollégium szobáira esik, melyek fürdőszobái a hatvanas éveket, vendégköre a harmincas éveket, áraképzése a 21. századot idézi. Foglalásnál mindenképpen hívjuk fel az intézmény figyelmét, hogy a folyosónkon legyenek ötkor kelő kigyúrt teherautósofőrök, akik pofozással és feljelentéssel fenyegetőznek, legyenek friss lobotómián átesett sportolófiúk, akik lehetőség szerint bármelyik középiskolás lányt szívesen megdugnák. Legyen pár önkéntes rendőr identitású rakodó, akik hajnal háromkor a móka kedvéért hajlandóak elbeszélgetni a sportolókkal, illetve reggel felajánlani lovagias szolgálataikat minden más kirándulás esetére, miközben a kérdésre, hogy hogyan sikerült ilyen hamar meggyőzni a fiúkat arról, hogy ne ordíttassák a zenét, csak annyit mondanak, hogy 'csendes fiúk voltak ezek alapvetően'.

Nem baj, ha a folyosón lakik még pár orosz nő, akik szép hangos orgazmust tudnak produkálni, egy-két kóbor levelezős hallgató, és a közelben pár könnyen meggyőzhető török fiú is, akik szerint a magyar lányokra ráférne az angol nyelv gyakorlása.

Ha ez a szép nemzetközi csapat kellően összemelegedett, nagyjából éjfélre, kérjünk több órás áramszünetet is, mert ez megfelelő alkalmat teremt arra, hogy végképp elveszítsük a fonalat abban a tekintetben, tulajdonképpen ki kinek az ágyában lelhető fel.

Hajnali kettő körül már feladhatjuk a zseblámpás járőrözést, addigra a józanok nagyjából elaludtak valahol, a részegek pedig már a mosdókagyló univerzumának vizsgálatával vannak elfoglalva.

Mindenképpen éjjel zuhanyozzunk, mert reggelre már van meleg víz, és akkor jobban is látszik, hogy a fürdőt utoljára a Gyengénlátó Boldog Marika Bt. alkalmazottai takarították még augusztus végén. Ha igazi szerencsénk van, bonuszként egy friss Hepatitis-B fertőzést is felmutathatunk.

Reggel tegyünk a busz indulását nyolcra, mert így szint biztos, hogy a diákok közül valaki még nem jutott el a másnaposság állapotába, vagyis meg tudunk állni a kanyargós út egy-egy szakaszán megcsodálni a mező reggeli fényeit.

Kifejezetten ajánlom, hogy a buszsofőrt a www.fogalmatlanvagyok.hu weboldal fényképes ajánlatai közül válasszuk ki, mert ott 100%-os garanciát vállalnak arra nézve, hogy egy negyvenes, életközép-válsággal küzdő sofőrt küldenek, akit szerződésben köteleznek arra, hogy GPS és helyismeret nélkül kalauzoljon minket ismeretlen egyirányú utcákba.

Az utolsó pont a kísérőtanárok személyiségének összehangolása. Egyikük mindenképpen legyen egy kényszeresen beszélő, idegenvezetői képesítéssel rendelkező, teljesítménykényszeres pedagógus. A másik pedig élvezze a részegen filozófálásra hajlamos ifjak szimpátiáját. Egyikük legyen absztinens és harcos antinikotinista, másikuk elég ha csak stresszhelyzetben nikotin és etanol függő.

Ha ilyen körültekintően járunk el, garantált a siker. Jó utat mindenkinek.

Két nap letötendő

Elmegyek kirándulni. Siófoki Tesco (???), Zirc, Csesznek, Győr, Abda, Pannonhalma, Veszprém, Pécs. Egy nővel, aki feszt beszél, sok diákkal, akik dettó, a netbookommal, meg a fényképezőgépemmel. Remélem lesz valahol net, és remélem, nem fog zuhogni az eső. Ilyesmik.

Egy év, három hónap, tizenkét nap

Elég sokat gondolkodtam, hogy leírjam-e a nevét, de mindegy. Mindegy, mert a vége úgyis az lesz, hogy arccal az árokban... Ő mondta.
Azt hiszem, azóta ismerem, amióta gondok voltak vele. Azok meg nem tegnap kezdődtek, nem is tegnapelőtt, legalább tíz évvel ezelőtt.
Persze tényleg lehet, hogy igaza van, az egész azzal kezdődött, hogy megszületett, meg az első csokoládéfüggéssel ... vagy  inkább mégis csak tizenegy éves korában, amikor az édesanyja meghalt.
Szerinte azt rögtön lehet tudni, hogy valaki függő vagy sem, és ha jól értem, egy darabig leginkább csak szereket vált a többség. Csokiról cigarettára, cigarettáról gyógyszerre, gyógyszerről heroinra, heroinról csokoládéra... Nem folytatom. De amíg ez van, amíg egyikről a másikra, addig nincs jelentős különbség. Mondja ő. Itt persze lehetne vitatkozni, hogy azért ha az ember heroint injekcióz magába, az azért rosszabb, mintha naponta felzabál két tábla csokit, de ... Na igen. A vége tényleg ugyanaz, csak sikerül beledöglenie abba, hogy menekül az élete elől.

Udvarias vendég volt, nem beszélt sokat, azt is a majdnem mindent látott emberek egyszerű, rövid, állító mondataival. Persze izgult, hiszen azért jött, hogy segítsen, hogy megmutassa az életét. Tanulságul. Nem mintha azt gondolná, nem mintha azt gondolnánk, akkor mások nem lesznek függők. Csak talán mástól. Talán valamitől, ami nem rögtön öl. Csak lassan. Mintha az jobb lenne tulajdonképpen...
Arról nem írok, amit mesélt. Neki elég volt átélni, nekem meghallgatni. Arról írok, hogy úton van. Egy éve három hónapja és tizenkét napja.
Egyszerre bölcs és bolond. Áldozat és bűnös. Ember. Egy reggel majd arccal az árokban. Velünk együtt.

Sáros gazda és az ő világszép Violája

Az nagyon érdekes, hogy időnként összetalálkozik az ember valakivel, valakikkel, akikről tulajdonképpen azonnal lehetne egy könyvet írni, de ez nem is lenne elég, mert a könyvhöz meg kellene nyerni egy fantasztikus illusztrátort is, mert az az igazság, hogy a könyv, az csak az ember tehetségtelensége okán születne, a lényeg az az illusztráció volna. Leginkább mondjuk Szegedi Kataliné.
Így van ez Sáros gazdával, meg az ő világszép Violájával is.
Most rögtön bele lehetne kezdeni a mesébe, hogy ...
Élt egyszer valaha egy szép szál, huncut tekintetű legény fent északon, aki bolondult a földért meg az erdőkért, aki minden ősszel szerelmesen túrt az avarba, és aki mindaddig boldogtalan sóvárgással nézte a határt, míg egy nap össze nem találkozott az erdő szélén Violával, a tündérszép királylánnyal, akinek a szívét azonmód rabul ejtette a legény csillagszeme, no meg a göndör fürtjei.
Onnantól fogva ők egy pár lettek, és amikor délre fújta őket egy tavaszon a szél, megtetszett nekik az itteni határ, itt maradtak, letelepedtek a falu végén, hogy földet műveljenek, hogy a kezük alatt sárguljon a kukorica a határban, és pirosodjanak az almák a kertekben. 
Mióta felépült a ház, a föld nem szűnik teremni azon környéken, és még az arra tévedő állatok is mindentudó vigyorral járnak-kelnek a portájuk körül...
Valahogyan így kezdődhetne a mese, mert Sáros gazda és Viola megérdemelné, hogy illusztrálva legyenek egy mesekönyv sorozatban, másképpen ugyanis nehéz beszélni a vidáman bodorodó fürtjeikről, a mosolyukról, meg arról, hogy az egész életük, amiből csak fél órát láttam, pontosan olyan, mint a Sáros gazda  napsugárillatú kajszipálinkája, amit a nappaliban ittunk, és amiből  mégsem mertünk kérni még egyszer, nehogy mi is beleszédüljünk valami mesevilágba.
Őket kellene mesébe írni, de legfontosabb mégis az illusztráció volna, meg hogy majd egyszer csibészes fürtű, mosolygós kisfiúkat és kislányokat lehessen rajzolni a Viola szoknyája köré.

In other words

Utazni jó

Nem. Most nem az ismeretlen varázsáról, a kaland csábításáról beszélek, mert évente legalább háromszor úgy utazom, hogy azt gondolom, minden szegletét ismerem már a helynek, ahová megyünk. Ismerem a tavaszi, meg a nyári hangulatát, az őszt, a kibomló rügyeket, a pipacsmezőt a határban, a csípős hajnalokat, az őszirózsaárust a piac sarkában, a pirosló szömörcét a kert oldalában. Ismerem minden borúját, minden csalóka napsütését, minden csontig hatoló szelét a parton.

Aztán dehogy.

Egyszer valaki azt mondta nekem, az élet túl rövid ahhoz, hogy az ember mindig ugyanoda járjon vissza nyaralni. Én meg azt gondolom, mindegy. Tulajdonképpen mindegy hova megy az ember, amíg örömét leli az utazásban.

Nem akarom kiszámolni, hányadik ősz ez, amikor Isten és a családjaink kegyelméből megadatik, hogy együtt tölthetünk egy hétvégét hármasban Lengyeltótiban, mert még a végén kiderül, hogy az élet tényleg túl rövid, és már kevesebb őszi hétvége van előttünk, mint mögöttünk. Meg persze azért sem akarom kiszámolni, mert a szám kivételesen mindegy. Hiába van rajtunk óra ősszel és tavasszal, az idő, már amennyiben az itt együtt töltött időt nézem, parttalan. Péntek délután és vasárnap dél között szabadon folyik, sietség és kényszeres tevékenységek nélkül. Lengyeltóti különidő. Így kellene hívni, azt hiszem.

Volt annyi szégyenérzete a nyarat idéző melegnek, hogy a mi kedvünkért pénteken eltakarodott a környékről, de annyi szánalom is volt az őszben, hogy a viharos, szeles esős formáját a péntek esti pálinkázásra tartogatta, így szombat délelőtt jó sok pulóverbe beöltözve kiengedett minket a fonyódi piacra. Az utolsó három pásztorpecsenye türelmesen várakozott a húsárusnál, a temetői őszirózsa meg mit tudom én, milyen kompozíciókat VM szokás szerint majd mind felvásárolta, a holland sajtos kijött a hideg ellenére, és még tízkor is jutott nekünk körte. Egyetlen aprócska hiba adódott csak, a kemencés pék nem hozott csülökkel töltött kenyeret, ő sem gondolta, hogy kijönnek árulni, ahhoz meg tíz órás kovász kell, mondta fejcsóválva. Nagyon nem bánkódtunk azért, inkább diszkréten kifaggattuk, hogy is van ez az egész a kovásszal, úgyhogy már ezt is tudjuk.

Aztán, már ahogy az új szokásunk lett, beültünk Zitához a Mentholba, ámbár az is lehet, hogy a kedves, nagymosolyú pincérnőt tulajdoképpen nem is Zitának hívják. Mindig kávézunk, de most elkívántuk a szomszédos asztaltársaság hatalmas bögre teáit, Zita meg javasolta, hogy ebben a cudar időben igyuk rummal, úgyhogy hallgattunk rá. Mármint VM és én, mert szegény TSB nem gondolta beáldozni a jogosítványát egy rumos teáért. Cserébe viszont kétharmados többséggel sajnáltuk.

Sétálni is szoktunk, azt is gyakorlatilag mindig ugyanott. Végig a fonyódi strandon, aztán fent a villasoron. Még sosem volt kétszer ugyanolyan. A strandséta most hitelválsággal, meg világmegváltással telt, extraként két év után felfedeztem a fényképezőgépemen a panorámakép funkciót is. Ez utóbbinak nincs köze a pénzügyekhez, viszont pont olyan fájdalmas volt, csak éppen ez alkalommal az agyam működőképessége kérdőjeleződött meg. Komolyan mondom, még sosem láttam ezt az ikont. (Szőkenő: Ezen van WIDESCREEN???) A villasor meg csipkebokros volt, sehol egy piruló levél, csak mi hárman a metszőollóval. TSB, aki a tettek embere, ott helyben meg is csinálta a csipkebogyó ágaiból a híres, párja nincs, fonyódi csepp alakú csipkekoszorút. Érthető. Október van, neki pedig még csak egy koszorú lóg az ajtaján.

Enni is úgy eszünk, mint mindig. Sokat, és jó étvággyal, de mindig más a favorit. Nekem idén a ruccola bármivel, VM-nek a padlizsánkrém, TSB-nek a piros hús körtével. 

...

Na eddig jutottam tegnap délután. Azután aludtunk. Azután beszélgettünk, és megint aludtunk. Ma sétáltunk. És beszélgettünk. És ettünk. És eltelt a hétvége.

Azt hiszem, az embernek csak egyszerű dolgokat szabadna csinálni az életben. Enni, sétálni, gondolkodni, aludni, beszélgetni, szeretni. Ennyi elég is.

Lusta voltam. A többi fotó egyelőre a Facebook profilnál.