Sáros gazda és az ő világszép Violája

Az nagyon érdekes, hogy időnként összetalálkozik az ember valakivel, valakikkel, akikről tulajdonképpen azonnal lehetne egy könyvet írni, de ez nem is lenne elég, mert a könyvhöz meg kellene nyerni egy fantasztikus illusztrátort is, mert az az igazság, hogy a könyv, az csak az ember tehetségtelensége okán születne, a lényeg az az illusztráció volna. Leginkább mondjuk Szegedi Kataliné.
Így van ez Sáros gazdával, meg az ő világszép Violájával is.
Most rögtön bele lehetne kezdeni a mesébe, hogy ...
Élt egyszer valaha egy szép szál, huncut tekintetű legény fent északon, aki bolondult a földért meg az erdőkért, aki minden ősszel szerelmesen túrt az avarba, és aki mindaddig boldogtalan sóvárgással nézte a határt, míg egy nap össze nem találkozott az erdő szélén Violával, a tündérszép királylánnyal, akinek a szívét azonmód rabul ejtette a legény csillagszeme, no meg a göndör fürtjei.
Onnantól fogva ők egy pár lettek, és amikor délre fújta őket egy tavaszon a szél, megtetszett nekik az itteni határ, itt maradtak, letelepedtek a falu végén, hogy földet műveljenek, hogy a kezük alatt sárguljon a kukorica a határban, és pirosodjanak az almák a kertekben. 
Mióta felépült a ház, a föld nem szűnik teremni azon környéken, és még az arra tévedő állatok is mindentudó vigyorral járnak-kelnek a portájuk körül...
Valahogyan így kezdődhetne a mese, mert Sáros gazda és Viola megérdemelné, hogy illusztrálva legyenek egy mesekönyv sorozatban, másképpen ugyanis nehéz beszélni a vidáman bodorodó fürtjeikről, a mosolyukról, meg arról, hogy az egész életük, amiből csak fél órát láttam, pontosan olyan, mint a Sáros gazda  napsugárillatú kajszipálinkája, amit a nappaliban ittunk, és amiből  mégsem mertünk kérni még egyszer, nehogy mi is beleszédüljünk valami mesevilágba.
Őket kellene mesébe írni, de legfontosabb mégis az illusztráció volna, meg hogy majd egyszer csibészes fürtű, mosolygós kisfiúkat és kislányokat lehessen rajzolni a Viola szoknyája köré.

In other words

Utazni jó

Nem. Most nem az ismeretlen varázsáról, a kaland csábításáról beszélek, mert évente legalább háromszor úgy utazom, hogy azt gondolom, minden szegletét ismerem már a helynek, ahová megyünk. Ismerem a tavaszi, meg a nyári hangulatát, az őszt, a kibomló rügyeket, a pipacsmezőt a határban, a csípős hajnalokat, az őszirózsaárust a piac sarkában, a pirosló szömörcét a kert oldalában. Ismerem minden borúját, minden csalóka napsütését, minden csontig hatoló szelét a parton.

Aztán dehogy.

Egyszer valaki azt mondta nekem, az élet túl rövid ahhoz, hogy az ember mindig ugyanoda járjon vissza nyaralni. Én meg azt gondolom, mindegy. Tulajdonképpen mindegy hova megy az ember, amíg örömét leli az utazásban.

Nem akarom kiszámolni, hányadik ősz ez, amikor Isten és a családjaink kegyelméből megadatik, hogy együtt tölthetünk egy hétvégét hármasban Lengyeltótiban, mert még a végén kiderül, hogy az élet tényleg túl rövid, és már kevesebb őszi hétvége van előttünk, mint mögöttünk. Meg persze azért sem akarom kiszámolni, mert a szám kivételesen mindegy. Hiába van rajtunk óra ősszel és tavasszal, az idő, már amennyiben az itt együtt töltött időt nézem, parttalan. Péntek délután és vasárnap dél között szabadon folyik, sietség és kényszeres tevékenységek nélkül. Lengyeltóti különidő. Így kellene hívni, azt hiszem.

Volt annyi szégyenérzete a nyarat idéző melegnek, hogy a mi kedvünkért pénteken eltakarodott a környékről, de annyi szánalom is volt az őszben, hogy a viharos, szeles esős formáját a péntek esti pálinkázásra tartogatta, így szombat délelőtt jó sok pulóverbe beöltözve kiengedett minket a fonyódi piacra. Az utolsó három pásztorpecsenye türelmesen várakozott a húsárusnál, a temetői őszirózsa meg mit tudom én, milyen kompozíciókat VM szokás szerint majd mind felvásárolta, a holland sajtos kijött a hideg ellenére, és még tízkor is jutott nekünk körte. Egyetlen aprócska hiba adódott csak, a kemencés pék nem hozott csülökkel töltött kenyeret, ő sem gondolta, hogy kijönnek árulni, ahhoz meg tíz órás kovász kell, mondta fejcsóválva. Nagyon nem bánkódtunk azért, inkább diszkréten kifaggattuk, hogy is van ez az egész a kovásszal, úgyhogy már ezt is tudjuk.

Aztán, már ahogy az új szokásunk lett, beültünk Zitához a Mentholba, ámbár az is lehet, hogy a kedves, nagymosolyú pincérnőt tulajdoképpen nem is Zitának hívják. Mindig kávézunk, de most elkívántuk a szomszédos asztaltársaság hatalmas bögre teáit, Zita meg javasolta, hogy ebben a cudar időben igyuk rummal, úgyhogy hallgattunk rá. Mármint VM és én, mert szegény TSB nem gondolta beáldozni a jogosítványát egy rumos teáért. Cserébe viszont kétharmados többséggel sajnáltuk.

Sétálni is szoktunk, azt is gyakorlatilag mindig ugyanott. Végig a fonyódi strandon, aztán fent a villasoron. Még sosem volt kétszer ugyanolyan. A strandséta most hitelválsággal, meg világmegváltással telt, extraként két év után felfedeztem a fényképezőgépemen a panorámakép funkciót is. Ez utóbbinak nincs köze a pénzügyekhez, viszont pont olyan fájdalmas volt, csak éppen ez alkalommal az agyam működőképessége kérdőjeleződött meg. Komolyan mondom, még sosem láttam ezt az ikont. (Szőkenő: Ezen van WIDESCREEN???) A villasor meg csipkebokros volt, sehol egy piruló levél, csak mi hárman a metszőollóval. TSB, aki a tettek embere, ott helyben meg is csinálta a csipkebogyó ágaiból a híres, párja nincs, fonyódi csepp alakú csipkekoszorút. Érthető. Október van, neki pedig még csak egy koszorú lóg az ajtaján.

Enni is úgy eszünk, mint mindig. Sokat, és jó étvággyal, de mindig más a favorit. Nekem idén a ruccola bármivel, VM-nek a padlizsánkrém, TSB-nek a piros hús körtével. 

...

Na eddig jutottam tegnap délután. Azután aludtunk. Azután beszélgettünk, és megint aludtunk. Ma sétáltunk. És beszélgettünk. És ettünk. És eltelt a hétvége.

Azt hiszem, az embernek csak egyszerű dolgokat szabadna csinálni az életben. Enni, sétálni, gondolkodni, aludni, beszélgetni, szeretni. Ennyi elég is.

Lusta voltam. A többi fotó egyelőre a Facebook profilnál.

Késői örömök

Középiskolai tanárnak lenni nem az az instant öröm kategória manapság. Régen, mondjuk húsz éve, sem volt feltétlenül az, de akkoriban még néha az is előfordult, hogy érettségi táján egy-egy diák megveregette az ember vállát, és azt mondta, hogy tulajdonképpen nem is utálta az angolórákat annyira.
Az elmúlt néhány évben ez szinte kiveszett az életemből, és úgy fest, 2-3 éves csúszásban vannak a mi kis diákjaink. A többségüknek ugyanis legalább ennyi időre van szükség, hogy elszakadjanak az aktuális iskolaélménytől, és valamiféle perspektívában lássák mindazt, ami itt zajlik.
Két-három évvel a végzés után viszont érdekes módon egyre több diák látogat vissza, ír levelet, és gondol arra, tulajdonképpen mégis kapott valami tudást az itt töltött 4-5-6-7 év alatt.
Tegnap egy két éve érettségizett diákommal futottam össze a folyosón, aki ugyan nem miattam, hanem egy emelt magyar óra miatt jár vissza, előző nap pedig az a lány ugrott a nyakamba a folyosón örömében, aki súlyos drogfüggőségéről fog majd beszélni jövő héten TSB új osztályában.
Lehet, hogy én is öregszem. Nekem is tovább tart már, hogy ne az jusson eszembe, annak idején, mennyit ökörködött az órán, milyen sokszor nem írt házit, hányszor akadékoskodott csak a szórakozás kedvéért. Ilyenkor, amikor az idő bennem is elmosta a rossz emlékeket, már úgy tudom nézni őket, mint csodálatosan új és értékes felnőtteket, akikből nagyszerű gyógypedagógus, tűzoltó vagy jogász lesz. Vagy akik egyszerűen csak nem süllyednek a drogfüggés kilátástalan mocsarába.
Ilyenkor azzal vigasztalom magam, hogy hátha mégis van egy kis értelme annak, amit csinálok. Egy nagyon kicsi értelme.

szolid - szelíd....

...állítólag ma volt az utolsó nyári - verőfényes nap. Holnaptól hűvösre fordul, állítólag. Szóval ma délelőtt láttam pár galambot (is).

Boldog-boldogtalan

Holnap elmegyünk a teraszra. Szerintem addig már kibírom.

Koncepció

Tisztelt Kollégák! Satöbbi. Úgyismind a koncepciómról annyit, hogy egyetlen dologhoz ragaszkodom ebben az ügyben, mégpedig ahhoz, hogy a kísérőtanár kilencedikes vagy tizedikes osztályfőnök legyen. Rengeteg dologgal tudom indokolni. Most nem mondom, mikkel, de tényleg. És már csak annyit, hogy aki önként jelentkezik, az ne tizedikes osztályfőnök legyen. De ennél nem mondok többet.
(Kicsit később.)
- Á, Biedermann, csak nem hazafelé? (fél kettő van, fél 12-kor volt az utolsó órám) - De igen. - De jó is neked! - ?
(Még egy kicsit később, délután négy körül.)
-Á, Biedermann, csak azért hívlak, mert szeretnék nyugodt szívvel elmenni a háromnapos kinyaljákaseggemreprezentációs kirándulásra. -?? -Sajnálsz ugye, hogy három napig nem tudok senkit basztatni az iskolában? - Ja, hát igen, ez borzasztó. -Na, csak azért hívlak, hogy szeretném, ha te lennél a kísérőtanár Ursula mellet. - Ó. -Akkor ezt megbeszéltük.

Most azon gondolkodom, hogy mi alapján esett rám a választása. Mert se kilencedikes, se tizedikes osztályfőnök nem vagyok. Sőt idén egyáltalán nem vagyok osztályfőnök. Ursulának sincs kilencedikes csoportja, úgyhogy egy szál gyereket nem ismerek. Viszont itthon van három gyerek, akit munkám, és főnököm iránti lelkesedésből magukra hagyok két napra. Nem vagyok magyar szakos, sem történelem szakos. Abdára megyünk kirándulni.
Még az a szerencse, hogy Bridge-nek volt egy világos koncepciója.

Normál állapot

Az ember mindig jobbat remél, mint ami van. Így marad életben. Van biztosan erre valami lelki állandó, mint a fizikában a normál állapot, hogy akkor normál hőmérsékleten és normál nyomás mellett, csak hát emberek esetében, attól tartok elég nehéz a normál hőmérsékletet biztosítani, a normál nyomásról meg már ne is akarjunk beszélni.
A szó teremtő ereje mellett a lélek rombolásáról alig esik szó. Pedig önmagát semmi sem rombolja hatékonyabban, mint a lélek. Hogy ez mi: biológia, kémia, esetleg fizika, azt nehéz megmondani. Vagy vírus. Depresszióvírus... Kell azért ennek valami nagyon egyszerű magyarázat.
Biológiailag az idegrendszer alultápláltságában keresgélhetünk, B vitamin vagy magnézium, kémiailag esetleg a test savasodása adhat okot aggodalomra, fizikai magyarázatként a mágneses változások hatására gondolhatunk. Már ha akarunk egyáltalán gondolni valamire.
Pedig tulajdonképpen szépen süt a nap. Meleg is van. Mégsem vagyok jól.
Vagy a nyomás nagy, vagy a belső hő, vagy a B vitamin, vagy a magnézium, vagy a savak, vagy a mágnesek, vagy valami vírus ... vagy egyszerűen csak elégnek tűnik az itt eltöltött idő. Van ilyen.

Kórtörténet

Az ember néha melléfog a vasaláshoz választott filmekkel, ami alapvetően nem nagy baj, csak bizony a vasalás megsínyli a dolgot. Több az ingekbe belevasalt véletlen vonal. (A varróshéten azt mondta valaki, ezt zsidónak hívják, de sehol nem bukkantam a nyomára, vajon tényleg-e.)
A film Jodie Foster rendezése, ami jó hír, mert kedvelem ezt a nőt. A film főszereplője Mel Gibson, aki (bármennyire is balfék volt az utóbbi években) nagyszerű színész.
A film egy megkeseredett, depressziós férfi drámai küzdelme az életben maradásért. Walter Black élete értelmet veszít, a család széthullik, a vállalkozás zuhanórepülésben, mélydepresszió, halálvágy - körülbelül ezt az ívet vázolja Foster az első fél órában. Aztán jön a hód, vagyis a Hód, egy báb, aki kezébe veszi Walter életét, és gatyába rázza az életunt férfit.
Igen, de ami működik a mesékben, működik az kis érzelmi kapcsolatokkal terhelt szituációkban (munka), nem működik a családban. Illetve hosszú távon nem működik. Mert az ember otthon mégsem hordhat álarcot. Vagy ha hordhat, akkor a kapcsolattal elég nagy gondok vannak.
A nagyon bénán A hódkórosnak fordított, eredetileg a The Beaver című film akár nagyon jó film is lehetne. Jó a témaválasztása, elég jók a színészek, zene rendben... Mi a bajom vele?
A legfontosabb probléma pont a filmben egyszerűen megdöbbentően zseniálisan játszó Mel Gibson. Túl jól játszik. Ez nagyon hülyén hangzik, de van, amikor a túl jó, sok egy filmben. Ha ez a film egy monodráma lenne, nem lenne bajom, de nem az, és Mel Gibson úgy játszik le maga körül mindenkit, hogy gyakorlatilag megsemmisíti a körülötte lévő színészeket. Az ő alakítása miatt érdemes a filmet megnézni, de sajnos ez kibillenti a filmet.
Kár, tényleg kár, pedig marha jók a mellékszerepeket játszó színészek is, Jodie Foster például, de Anton Yelchin kiváló is lehetne, csak ...
A másik gond a film ritmusa. Szeretem a lassú filmeket, csakhogy a lassú filmeknek is mindig gördülniük kell tovább a saját ritmusukban.  A hódkóros esetében ezt nem éreztem, nekem túl gyakran tűnt úgy, hogy elakadt.
Persze nem vígjátékról beszélünk, sőt drámában is az igen nyomasztó kategóriáról. A fényképezés igényes, az operatőr kiválóan oldotta meg a feladatot, érdekes kameraállásokat látunk, kifejező képeket.
Összességében a filmet nem ajánlom vasaláshoz, mert túl gyakran kell megállni gondolkodni, túl gyakran kell önvizsgálatot tartani, túl gyakran kell az élet értelmén és értelmetlenségén elgondolkodni.
Viszont mindenképpen ajánlom, mert jól mutatja be ... mit is? Az ember sokszor sikertelen küzdelmét, hogy értelmet találjon az életében.
A film zenéje is kiváló.

Világnap

Tegnap volt a zene világnapja. Annyit gondolkodtam, hogy mit lehet mondani, hogy kit lehet megidézni, akire azt mondhatnánk, hogy na ilyen A ZENE. Persze nem találtam, mert olyan sok mindenki van. Viszont eszembe jutott a két kisfiú, akik a Takoma parkban zenéltek. Legyenek ők az illusztráció, mert zenélni bárkinek, bárhol, bármit lehet, sőt érdemes is, mert minden zenéléstől mindig egy kicsit  jobb lesz  a világ.
A felvétel minősége nem a legjobb, nem vagyok valami ügyes filmes, ezért elnézést kérek. Azért talán a hangulat átjön.