A pofonokról

Azt olvasom szerte a hírportálokon, egy fiatalember leparasztozta a vidéket úgy an blokk. A dolognak van előzménye is, hiszen a fiatalembert Pécsett egy koncertje alkalmával valóban pofán vágták.
El lehet ezzel a hírrel kapcsolatban gondolkodni elég sok mindenen, hogy egyrészt aki a művészi produkciójának érdekességfaktorát úgy látja jónak fenntartani, hogy minden egyes koncertje alkalmával lesmárol egy lányt, az ugye kicsit azért egy kicsit gyengécskének tűnik, (lehet, hogy nem az persze, és ennek van valami mélyen művészi mondanivalója), másrészt azt is jelzés értékűnek vehetjük, hogy a 'vidék' nem olyan megértő, mint a felvilágosult főváros művészetekben jártas nagyvilági közönsége.
Most egy pillanatra tekintsünk el attól, ki a bunkó ebben a történetben, mert nem ismerem a feleket, és nem is ez a lényeg. Nézzük egy kicsit általánosabban a jelenséget, mert szerintem van relevanciája az egész mai magyar társadalmi közhangulat szempontjából.
Ha nagyon lecsupaszítom, mi történt, akkor azt kell mondanom, van egy magát isteni szerepben látó ember, aki túl régen saját magánigazságai alapján felépített világban él. Ez az ő világa, szerinte ez a lehető világok legjobbika. Van ilyen. Ebben a világban ő Isten, lábai előtt hevernek az alsóbbrendű lények, akiken átgázolva Ő megvalósíthatja az önmaga által felépített Rendet. Aki ebbe beleszól, aki ez ellen lázad, gondolattal, szóval, cselekedettel vagy mulasztással, az az Ellenség, a Sátán maga.
Ma Magyarországon sok ilyen ember él.
Amíg az önmagát Istennek képzelő egyén nem rondít bele a közösség életébe=nem óhajtja saját világát egyedülinek, másoké felett állónak elismertetni, nincs is baj. De általában nem ez a helyzet. Ez a fajta világlátás igen hamar átalakul. Ingerültségből, intoleranciából paranoiává.
A paranoia persze betegség, a lélek betegsége, melyet jó esetben értő emberek igyekeznek gyógyítani, enyhíteni. Nem ilyen jó esetben a türelmetlen, és pszichológiailag képzetlen átlagember, a köz egy hatalmas pofonnal kúrál. Minél nagyobb a paranoiás által birtokolt hatalom, annál nagyobb a pofon.

Élet-képek

A fotózás válasz az ember halhatatlanság iránti vágyára. A világ és benne az ember megörökítése évezredes hagyomány, tiltakozni felesleges. Lehet ebből művészet, ami jó. Lehet ebből emlék, ami jó.
A fénykép lehet öröm a szemnek és a léleknek, és lehet emléktárgy, ami alapján felidézhető lesz majd egyszer egy ember, aki már nincs közöttünk.
Ha a művészet érdekel minket, és megtanultuk tűrni a stresszt, ha megértőek tudunk lenni a Művész gyengeségeivel szemben is, menjünk fotókiállításra. (De vigyünk elemlámpát azért.) Ha csak a világ mulandóságán akarunk merengeni, nézzük a Fortepan képeit vagy adjunk tanítványainknak projektfeladatot.
Én mindent szeretek, ami fotóval kapcsolatos. Két csoportomnak is az az otthoni feladat jutott, készítsenek házidolgozatot egyik nagyszülőjükről fényképes illusztrációval. És bármennyire is tudom józan ésszel, hogy öregszem és szentimentalizálódom (uh!), képes vagyok elbőgni magam, amikor azt olvasom a 84 éves nagymama unokájának szedett-vedett angol mondatai között, hogy 'My grandmother is everything to me.' (A nagymamám a mindenem. ) Ez a most 84 éves asszony, aki szülők halála óta, immár tizennégy éve, neveli az azóta szép nagyra nőtt leánygyermeket, aki megtanította őt olvasni és írni, a kissé elmosódott, beszkennelt képeken egyszerre a világ legszebb nagymamája lesz számomra is.
A kép, ha tud, lehet művészet. Ha nem tud, lesz belőle emlék. Egy élet emléke, ami mesékben élhet tovább.
(Kicsit sajnálom, hogy nincs arra lehetőség, olvasni lehessen azokat a szép és megindító történeteket, amiket projektmunka címén kaptam. )

Szonett

Szonettet, mint tegnap kiderült, nem csak papírra lehet írni, lehet azt filmszalagra is. Mi más is lenne akkor mára, megemlékezni a nagy költő születésnapjáról, mint egy édes, bús szerelmes celluloid-szonett.
A film, mint a fotó, ezerarcú művészet, ahol az igényességre, a szépségre nem egyetlen recept létezik, inkább zavarba ejtően sokféle.
Wong Kar Wai hongkongi rendező valami olyasmit tett a filmszalaggal, amit én eddig csak francia rendezőtől láttam. Addig tekergette, szeretgette a celluloidot, míg az már nem is hasonlított magára többé, hanem lett belőle örök vízfolyam, kristályszalag, zene. Nehéz ezt megfogni.
A Szerelemre hangolva olyan film, amiről nehéz jól írni. Története alig van, a címből várhatóan egy nő és egy férfi egymásba szeret, és igen, de tulajdonképpen ezen kívül a vásznon alig történik valami. Ha nagyon megszorongatnának, talán azt mondanám, a film arról szól, hogyan kezdődik a szerelem, és hogyan lesz az ember örök titka az, ami más fülébe soha be nem juthat.
Olyan finoman fényképezik a két főhőst, Chan asszonyt és Chow urat, amilyen kímélettel csak két szerelmes ember tud egymásra nézni. Az ő bontakozó érzelmeiket, és ennek az érzelemnek a későbbi alakulását követhetjük 98 percen át, de mind a 98 perc aranyat ér.
A két színész, Maggie Chaung és Tony Leung Chiu Wai hibátlan alakítása, a csodálatosan összeválogatott zene, a káprázatos ruhák, a zseniális megoldás, hogy két meghatározó jelenetet, a viszony kezdetét és a szakítást, a két főszereplő icipicit eltérő nézőpontjából vettek fel, nos ez mind-mind azt szolgálja, hogy meg lehessen érteni a megérthetetlent, el lehessen mondani az elmondhatatlant: a szerelmet.
Mi ez, ha nem költészet?
Ez most, azt hiszem, nem filmajánló. Shakespere szonettjeit sem ajánlja az ember. Csak azt mondom, meg kell ezt a filmet nézni mindenkinek, aki volt valaha szerelmes.

Az első és az utolsó előtti

Megfigyeltem, hogy a szünet, legyen bármilyen hosszú is, első és utolsó előtti napja édes. Az ember már csak olyan, hogy beosztással él, az örömöt, a tennivalót, a pihenést, az előre bosszankodást is mind beosztja, a tanárember meg még ehhez a beosztáshoz a szünetek napjait is hozzáigazítja. Nem kénytelen, gondolom, lehetne másképpen is, de így alakult.
Az első szüneti nap a békés, hosszú kilégzésé. Az első az a nap, amikor alkalom nyílik a lábfej vagy a kézfej ébredés utáni tanulmányozására, feltéve, hogy az embernek szerencséje van akkor kelni, amikor már világos van. Ha villanyt kell kapcsolni, valami odalesz ebből, de akkor is az első nap nézőpontjából a szünet mégiscsak végtelennek tetszik.
Az első napon az ember a feltámadásban hisz.
Az utolsó előtti nap más. Bárhogyan is telik, egész napos semmittevéssel, vagy épp ellenkezőleg, tevékenyen, még nincs benne az a belefeszülés, mint az utolsóban. Az utolsó előtti nap az a szép hosszú kilégzése a szünetnek, ami végül este egy sóhajba fut ki. A vége van, de szerettelek sóhajba.
Ez a nap még a szereteté, a nem megbánásé, a megbocsátásé, a világon való megosztozásé.
Az utolsó előtti napon az ember az örök életben hisz.

Kamra

Néha érthetetlen, az ember miért vágyik olyan csendre, hogy az ujjperce is belezsibbadjon, hogy a levegő is megálljon kilégzés után a következő belégzést már nem kívánva. Nem nagyon lehet megmagyarázni. Se pillanatnyi rosszkedvvel, se semmivel.
Csak ülni kellene ebben a csendben, nézni a tuják tetején a reggeli napfényt, kellene persze,  vagy hát jó volna a háttérbe egy vízfelület csillanása is, meg egy völgy hossza, amin végigfutna  a tekintet, de az nincs. Se tó, se völgy. Spájz van.
Az embernek ilyen mélycsendben lehet odabent rendszerezni, rakosgatni. Azt mondják, a félelmeket külön-külön kicsi csatos üvegekbe kell elzárni, hogy egymással semmiképpen ne léphessenek reakcióba, az örömöket pedig, mert ilyenkor van idő pepecselni velük is, érdemes kirakni a polcokra, egyiket a másik mellé, címkével kifelé. Vigyázva, szenvtelenül kell őket kirakni, nehogy gyanút fogjanak, nehogy azt higgyék, fontosabbak vagy veszélytelenebbek a félelmeknél.
A csalódásoknak anyám szerint sűrű fonatú kosárban a helyük a földön, de fedelesben, ne mászkáljanak kedvükre akkor sem, ha a csend már odalesz.
A szerelmeket csak akkor érdemes a kamrában tárolni, ha már túl vannak a tartósításon. Ehhez a szenvedélygyümölcsöt cukrozzuk le, hagyjuk állni egy ideig, majd zselésító anyaggal forraljuk fel, és főzzük kis lángon a használati utasításon olvasható ideig. Még forrón töltsük nagyon tiszta üvegekbe, aztán egy (vagy több) éjszakára tegyük dunyha alá. Ha teljesen kihűlt, tegyük végleges helyükre őket, a polc bal oldalán, szívmagasságban.
Romlékony holmit, múló haragot, ijedtséget, flörtöt, ne tároljunk a kamrában. Csak keveredést okoz.

Mert örökkévaló az Ő kegyelme

Biodíszlet vagy amit akartok.

Ó, az az igazság, hogy nem tudom megállni, hiába szeretném, egyszerűen be kell számoljak az én nagyvárosi kiruccanásomról. Mert Nagypéntek ide vagy oda, van az az élmény, amiért megéri felszállni az utálatos IC-re még ilyenkor is.
Pedig a vonat indulása utáni percben kis híján megütött a guta, ugyanis csak egyetlen dolgot hagytam otthon, a netbookom aksiját, amitől a három órás út kínszenvedéssé változott, hiszen a netbookra letöltött párszáz oldal Spiró Fogságot (a papíralapút Zé úr kölcsönadta valakinek), terveztem olvasni az úton. Noteszt sem vittem, gondoltam, majd beírom a gépbe, amit akarok. Végül az okostelefonomra ugyan sikerült rátölteni egy kis olvasnivalót, de az fél óra után ki szeretett volna gyulladni... Hát így utaztam én Kelenföld állomásig.
Jó különben, praktikus, hogy a tesóm Budapesten lakik, ilyenkor megszállok nála, és rögtön át is értékelem az életem. Szicíliai rokonokra vágyom.
A kiruccanás célja persze nem valami nagypénteki családegyesítés volt, hanem alapvetően és majdnem kizárólag az A38-as kis összejövetel, ahol a VilágMa blogot író szerzők összetalálkoztak, hogy végre szemtől szemben is lássák egymást, és élőszóban is beszélgessenek egyet.
Én, azt hiszem, viszonylagos előnnyel indultam, mert Myrtille-t és Csepeli Györgyöt kivéve már mindenkihez volt szerencsém élőben, de Myrtille-lel már legalább neten beszélgettünk,  szóval ő egészen ismerősnek tűnt, leszámítva, hogy a képei alapján hirtelen nem ismertem fel, amikor ott állt előttem, tehát nem borultam már bemutatkozáskor a nyakába. Ennek valószínűleg kifejezetten örült is. (Csepeli Györgyről nem is szólva, aki viszont sokkot is kapott volna, azt hiszem.) A többieket viszont, ahogy az nálam lenni szokott, nem kíméltem.
A rendezvény színvonalát emelte még a ruccolás-halas hidegtál, de a cseh sörfőzdék is kitettek magukért, merthogy az este folyamán alkalmam nyílt biodíszlet szerepemből adódó hozzáadott értékemet több pohárnyi Staropramenre váltani. Ugyanezen okból kifolyólag most sajnos képtelen vagyok mindazon szellemes és bizarr mondatokat felidézni, melyek megjegyzésére felesküdtem ott helyben. Na mindegy, a lényeg az, hogy szerintem mindenki jól szórakozott, legalábbis én így láttam.
Én biztos, mert rengeteg dolgot tanultam internetes izékről meg bigyókról, de azért azt alig várom, Myrtille megírja, hogyan kell kiszámolni, hány bit egy ember. És arra is fogadalmat tettem, az elkövetkező egy évben biodíszletként további hozzáadott értéket generálok a közös blogon, melyet egy esetleges újabb találkozó alkalmával további Staropramenekre és/vagy pálinkára tervezek beváltani.
És még három: 1. Indiáner táskája álomszép volt, de könnyű annak, aki gazdag asszonyként feszt színházba jár; 2. életemben először függetlenségi harcosként cigiztem egy szombathelyi liberálissal (yeah), 3. elfelejtettem megkérdezni Kapitány Gabitól, amit ezer éve szeretnék, hogy hol az a piros kabát, amit egyszer emlegetett.
Most ennyi, a délutáni fotótörténeti kínzattatásaimról Lucziferrel, és ennek létfilozófiai lecsapódásairól majd a VilágMa oldalon.
(Ja igen, hazafelé is vonattal jöttem, és basszus, Kunderát olvastam, de úgy, hogy most a Spiró szegény a sarokba van hajítva, én meg a lét elviselhetetlen könnyűségéről meg nehézségéről fogok vartyogni napokig. Nagyon könnyű belehabarodni egy férfiba, ez a helyzet.)

Leningrád kóvbojz menni találkozó

Na ha már ajándékozás, legyen úgy, hogy Gofri is kap ajándékot ma, mert tegnap nagyon hősiesen bírta a napot, holott ő énnálam a Richter skálán legalább 8.4 tizeddel szociopatábbnak minősíthető.
Persze ha jobban végiggondolom, én is megérdemlek valami kis szegedi szuvenírt miután hogy ma meg ön fel is áldoztam magam, és bementem egy csapat tirpákhoz (márelnézést) diákhoz, és az utolsó órám után őt csupa szívjóságból helyettesítettem, magamat szívességi magyartanárnak kiadva. Ezt most csak azért írtam ide, hogy a jó hosszú tavaszi szünet után (kettő nap) ne felejtsem erre könnyek között emlékeztetni.
Na de az ajándék, hogy legyen neki min röhögni ott a messzi távolban, az mégiscsak a tegnapi komikus, nem a mai tragikomikus napról kell, hogy szóljon. Próbálok hű krónikásként semmit sem kihagyni.
Szóval reggel hétkor indultunk egy bazi nagy busszal, amin persze az udvarias fiatalok már elfoglalták a lenti üléseket mind, így mi odafent foglaltunk el helyünket a focicsapat tagjainak jókedvű reggeli bazmegolása közepette. Minden másra ott volt a Mastercard. (Persze hazafelé kiderült, hogy van ennél lejjebb is, focisták izzadtan, főnök előttünk lévő ülésen...)
A célállomásra, úgyis mint a Vendéglátó Kisváros=VK, érkezve azonnal a helyi Művközpontba sereglettünk, ahol kicsit megriadt VK segítők észlelték a vendégözönt, majd gyorsan kiderült, nem ide kellett volna, hanem az oktatási intézménybe. Erről persze sajnos senki nem tudott, mert Bridge 20 évre titkosította a rendezvény programját, így nekünk a vállhúzogatáson és a bárgyú mosolyon kívül nemigen maradt fegyverünk.
Szóval akkor OI (oktatási intézmény), pacsizás, egy zavart néni arcon csókolt, pedig én csak be akartam mutatkozni. Na jó, senkinek az élete nem habostorta. Isten tudja, milyen ijesztően nyújthattam a kezem.
Volt süti, pogi, üdítő cukros levek. Majd ismét visszaterelődtünk a művházba, ahol kezdetét vette a héthatárra szóló megnyitő. Ott aztán a VK OI-jének első asszonya sok meleg szeretettel és valamint a vendégeket különösen tekintettel a nemes versengésre. És valamint különös meghatottsággal a polgármestert, akitől azt kérte, légyszi ne zárják már be ezt a pöpec kis sulit. Na nem pont így.
A nő énnálam fiatalabb vagy nyolc évvel, de igen a szívembe zártam, mert meg kell mondjam, hozzá képest rohadt jól tartom magam. Másokhoz képest nem, de ezt ugorjuk.
Aztán jött a nemes, meg a versengés. Az én kis kölcsöndiákjaim meglehetős bénán szerepeltek, mert valamiért a tesztet totónak gondolták, és hát a plakátjuk is dizájncenter-díj esélyes lehetne, de nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Én szépen bátorítottam őket azért.
A négy órás nemes versengés számunkra szűk egy óráig tartott, utána csatlakoztam Gofrihoz a színházteremben, ahol a VK OI -jének szupergörcs irodalom tanárnője szervezésében egy 'Ki tud többet Szabó Magda önmaga előtt is titkolt énjéről' vetélkedőn vettek részt. Mintegy három órában. Szerintem csak azt nem kérdezte meg, hányadik oldalak utolsó szava volt a 'könyv', de ezt is csak azért, mert a kollégái ellopták az utolsó papírját.
Egyébként nekem mondjuk nagyon izgalmas volt a színpadi jelenetek sora, de hát világ életemben bírtam a színjátszó csoportokat. (Megjegyzem, Gofrinak kellene néha rendeznie ezt-azt, nem csak mindig kritizálni, mert ezt is egész jól csinálja.)
Aztán osztottak-szoroztak, és jól kihozták, hogy ééérdekes, VK OI-jének csapata mintegy 450 ponttal megelőzte a többi csapatot. Nem gond persze, nemes a versengés.
A titkosított programból aztán annyi kiszivárgott, hogy további pogi-szendvics-bájcsevej után kettőkor eredményeket hirdetnek. Ott egyébiránt különösen meleg szívvel a szponzort. Nagyon jó. Díjak, ajándékeső: szponzortoll, műcsoki, dizájnos oklevél, búcsúzkodás. Most különösen meleg szeretettel  minket, akik majd jövőre. Bridget mosolyog, fejben archiválja, mely diákok öltöztek matróz helyett farmernaciba, őket majd megtorol alkalomadtán. Buszba be ablakot le, ja nem, légkondit fel, diszkrét és agresszív lábszag focistairányból, főnök közelségéből eredően csökkent bazmegolási szint. Békés hazautunkon már olvasni is lehetett, sőt, én még zenét is hallgattam. Bármit, csak ne az előttem ülőket.
Gofri nyűgösködött, de miután lehűlt, határozottan kevesebb lett a homlokán a ránc.
Alig várom, hogy jövőre mi rendezzük azt a szép találkozót. Javasoltam Gofrinak, legyen egy Shakespeare darab színpadra állítása a magyaros feladat, az angolos meg, hogy egy felvonást angolul, szeptemberben elkezdünk próbálni, márciusban meg elküldjük a többieknek is a feladatot. Nemes a versengés, ó, magyar!
Nincs erre valami frappáns idézet Kölcseytől?

Örökség -ajándék poszt Trendónak

Ha a halálban az a hír, ki mit örököl, az azért egy eléggé elcseszett élet, gondoljuk első pillantásra. De nem ilyen egyszerű dolog ez.
Hogy kiből mi marad az utókorra, az mégiscsak árulkodik valamiről. Ha jól meggondoljuk, még az is fontos lehet, milyen kávéfőzőn készült a családi ünnepek után felszolgált fekete. Miért is ne.
A tárgyak értéke persze nem mérhető objektíven, annak érték, akinek az örökhagyó valamiért fontos volt. Ami nekem egy randa, pecsétes terítő, az az örökhagyó szívéhez közelálló barátnak, rokonnak kultikus tárgy. (Az a pecsét ott, tudod, az a marhapörkölt foltja, mert amikor a Feri rájött, hogy a Zsuzsi összefeküdt a sánta hentesgyerekkel, akkor eléggé indulatosan állt fel a vasárnapi ebéd mellől... )
Szomorú, ha valaki úgy hal meg, senki sem tart igényt többé a tárgyaira. A hagyaték az államé, de hát hol érdekli az államot a terítő vagy a kávéfőző?? Itt már csak a használati érték számít, csakhogy egy történet nélküli fénykép használati értéke nulla. Így értékelődik le az élet is. Ez az igazi elmúlás, amikor az eljövendő életekre gyakorolt hatásunk semmivé lesz.
Nem mintha örök hírnévre tartanánk igényt, de a blogírók után azért a kávéfőzőn, a pecsétes terítőn és a felidézhetetlen nevű és életű embereket ábrázoló fényképeken kívül marad még valami. Valamiféle szellemi termék, amit a blogszolgáltatók weblapjaikon ideig-óráig (örökké???) megőriznek. Törvény által nem szabályozott örökségről beszélünk most, legalábbis Magyarországon.
Nem így Amerikában, ahol nem túl régen törvény született arról, a blogtartalmat örökölni, és örökbe hagyni is lehet ezentúl. Bölcs gondolat. Pláne, ha az álnéven író blogszerző nem feltétlenül családjára hagyná mindazt, amit írt.
Fogalmam sincs persze, hogyan is működne mindez, mert jogilag kicsit ingoványos talajnak érzem az örökbe adást onnantól kezdve, hogy ugye a közjegyző mondjuk szeretné majd, hogy igazoljam magam, mint Biedermann Izabella. Mégis hogy? Írok neki egy bekezdést, hogy akkor stiláris jegyek alapján ...
De nem kell aggódni, ilyen törvény egyelőre nincs Magyarországon. Sebaj, én már pár hete (?) az összes blogbejegyzést örökül ígértem Zaphodnak, úgyhogy ezennel itt és most megerősítem a korábban kinyilvánított szándékom. Tegyen ő a bejegyzésekkel azt, amit jónak lát, mert benne megvan a kellő távolság, és az a józan ítélőképesség, ami az ilyen örökségek villámsebes kukába süllyesztéséhez elengedhetetlen.
(Erre a posztra majd kéretik erősen hivatkozni, ha öregségemre egészen meghülyülök, és egyszer csak valami fontosságot kezdek tulajdonítani a blogbejegyzéseimnek. Köszönöm.)

Használati utasítás

Jóvanna. Tudom, hogy tudsz olvasni, csakugye az értő olvasás, drágám, na abban nem vagy annyira otthon mostanában, úgyhogy tessék idefigyelni kicsit. Először is, nem kéne elfelejteni, hogy ebben az életkorban érdemes elcipelni magaddal az olvasószemüveget vásárláshoz.  Persze, hogy eleinte idegen és kényelmetlen, de meglátod, olyan ez, mint az intimbetét, egészen az emberhez nő, míg végül huzatosnak tetszik nélküle az alsónemű. (Ebből még lesz majd korszakmeghatározás, csak tessék figyelni, IE és IU, mert ez igenis egy új korszak.) Szóval szemüveg!! Erre emlékeztessük magunkat reggelente, aszongya Gingko Biloba és szemüveg, amíg majd meg nem szokjuk annyira, hogy nélküle a fejünk tetszik huzatosnak. (Madzagon azér' ne lógassuk semmiképp a nyakunkba, az legyen majd a nyugdíjas megalázás része.)
Micsoda? Hogy nem kell szemüveg, megoldod? Hát kérlek, ha el akarod játszani ezt az itt a betű, hol a betűs játékot, miközben igyekszel beállítani a karhosszadat az apró betűs részhez, akkor nem kell, akkor menjél szemüveg nélkül, mindegy nekem, csak az a kérdés, az a plusz húsz perc nem fog-e hiányozni majd este. Pláne ha az pont a szexre szánt húsz perc, de te tudod.
Na akkor hajat akarsz festeni. Már azon, hogy szőkéből depifekete, esetleg dögösvörös, pláne véletlenbarna, azon túl vagy, most a színmegőrzés a feladat, mármint hogy az őszülő hajszálakat diszkréten kellene visszafesteni az eredeti színre. Mi is volt az? Olyan szőkésizé.
Múltkor volt az a miafene, nyolcpontkettes gárnié, mert megérdemelted, de most valami másik fotók vannak, és nyolcpontnégyes, és akkor ez most ugyanaz a szín vagy nem???? Ez nem derül ki. Jó, akkor rohadjanak meg, akkor váltunk, vegyünk egy másikat. Van új brilliánsszínű, meg teljes ősztakarás, ja erről mindig kiderül, hogy maximum akkor takar, ha fekete fóliával a fejeden jársz ezentúl, vagy úszósapkában, mert az takar. Csak nem áll jól.
Na semmi pánik, támaszkodj a képekre és emelkedj felül azon, hogy ezeknek a nőknek a fejére egy dzsungelt fotoshoppoltak. Nem is életszerű szerintem. A szín meg... Egyik sem hasonlít. Különben is, mi a szar az, hogy pezsgőszőke? Az a rózsaszín? És miért tűnik a sötét szőke világosabbnak, mint a középszőke? Valami színügyi biztost már ki kellene nevezni ide is.
Nem baj. Fél óra alatt simán ki lehet választani. Nem nagy áldozat, egy jól kiválasztott szín felbecsülhetetlen. Középszőke. A dobozon a nő haja csillog-villog. Szimpatikusan mosolyog is, látszik, hogy rendben van az ősztakarása.
A festék használata egyszerű: felken, várakozik, lemos, balzsamoz, szárít. Ha a haj nem középszőke, nem csillog-villog, és nem ér derékig, akkor sem kell elveszíteni az alkalmazott kémiatudományokba vetett hited. A festés egy hét után úgyis megfakul, bármilyen szín is volt a dobozra írva, a haj visszaváltozik őszes-szőkésizé színre. Ha a piacon lévő 30-35 árnyalatot 2-3 év alatt végigpróbálod, minden bizonnyal találsz egy egészen jó színt, amit majd a termékmegújulás keretében egy kicsit megváltoztatnak. Akkor kezdheted elölről a kísérleteket. Az eltökélt nő sosem unatkozik. örökérvényű.
Tulajdonképpen lehetnél ősz is. Vagy kopasz. Több jólápolt, ősz nő kellene a hazai közéletbe. Vagy több kopasz nő.