Ha van valami, amit igazán utálok, az a szombati munkanap. Ezeket a munkanapcseréket nem tartom túl jó ötletnek, még akkor sem, ha tényleg jó volt múlt héten négy nap pihenés, és ha tényleg értem, hogy számszakilag ez így van rendben, és le kell dolgozni, amit le kell dolgozni. Persze, az iskolákban a tanév során van bizonyos számú tanítási nap, amit teljesíteni kell, világos, de hogy ha valaki megnézné, hasznos-e egy tanítással eltöltött szombat, nem tudom, mire jutna. A munkahelyek meg vagy tartanak ma munkanapot, vagy nem. A legtöbb helyen szerintem nem, vagyis a hivatalokban méla undorral üldögélnek majd az ügyintézők, a kereskedőknek mindegy, ők amúgy is szolgáltatnak szombatonként, a magáncégek meg tesznek az egészre magasról.
Sajnos nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy a meglévő két gyereknapomból egyet feláldozzak, mert a tanár nem vehet ki szabadságot akkor, amikor szeretne (ott van neki az egész nyár, pihenjen akkor), arról nem is beszélve, hogy májusban majd szeretnék elmenni egy konferenciára, oda meg a főnököm gyaníthatóan csak úgy enged el, ha kiveszek egy gyereknapot.
Ez van, én bemegyek dolgozni, bár azt tapasztalatból tudom, hogy a diákok egy jelentős része szülői igazolással ma távol marad, egy másik részüket meg már tegnap hazaküldték a városi kollégiumokból, hiszen az ő szobáikat kiadta a város a hétvégi rendezvények miatt. A maradék diákcsapatnak pedig nyilván pont annyira lesz kedve a mai napot az iskolában tölteni, mint nekem. Úgyhogy középiskola ide vagy oda, ma játéknapot tartok, és egy percig sem furdal majd a lelkiismeret, hiszen a játék is fejleszt mindenfélét. Például a szombati munkanapok túléléséhez szükséges humorérzéket.
Egy nevén nem nevezett hivatal telefonlehallgatási jegyzőkönyvéből:
-Good morning! This is ....... speaking from The Guardian. May I speak to Hungary, please?
-Mi van? Kivel akar beszélni?
-Hold on for a sec. ... Jó napot kívánok! A The Guardian című lap szerkesztőségéből telefonálunk. Beszélhetnénk valakivel, akinek felhatalmazása van a Magyarországgal kapcsolatos sajtóhírek jóváhagyására?
-Kapcsolom....
-Kommunikációs államtitkárság. Mit akar?
-Jó napot kívánok, a cikk ügyében telefonálok.
-Milyen cikk ügyében??
-Amit szeretnénk Magyarországról megjelentetni.
-Jaaaa, értem. És?
-Hogy jó lesz-e úgy, ahogy írtuk?
-Pillanat, nézem. Hmm...
-Igen??
-Mit türelmetlenkedik, he?
-Ja nem, bocsánat. Csak ugye a lapzárta...
-Ki nem szarja le a lapzártájukat?!
-Nem is azért mondtam.
-Jó. Hát nézze, itt van előttem a cikk.
-És?
-Pár helyen belejavítottam. Azt írják, a kormányunk antidemokratikus intézkedéseket hozott.
-És nem?
-Pofa be, ne kérdezzen,
-Rendben.
-Ó, most látom, itt bizony több problémás hely is van. Átküldöm inkább a cenz javított szöveget, jó?
-Milyen kedves! Nagyon szépen köszönöm.
-Nincs mit. Máskor is küldje csak át a firkálmányaikat. Szívesen javítjuk.
-Ó, mindenképpen. És nagyon hálás vagyok a munkájáért. Minden jót.
-Ja. Maguk helyett is én dolgozom. De mindegy. Nem panaszkodom.
Nem tehetek róla, mostanában néha elég egy-egy nevet meghallanom, és tele lesz a szám keserűséggel. Nem tudom, a pokol melyik bugyrából szalasztották ide ezeket az embereket, de hogy valahonnan a dantei körök legaljáról, az is biztos.
Nem akarok politizálni, és nem akarom örök elégedetlenként leélni az életemet. Nem is arról beszélek, Európának és Amerikának is lassan feláll a szőr a hátán, ha meghallja Magyarország nevét; egyrészt van mindig mindenhol a hírek prioritásában helyi érdek, másrészt ... ja másrészt persze nincs, mert micsoda őrültség azokat csesztetni, akiktől függ az ember. Nem szolgalelkűségre gondolok, na ha valamiről, Magyarország erről aligha lehet híres, hiába szeretnék a szabadságharcot jelenkori, sőt egyenesen a mostani kormány találmányának beállítani.
Lehet ezen fanyalogni, de az üzleti életben azért az bevett gyakorlat, hogy akitől kölcsönkérek, annak nem rúgom be se az ajtaját, se a képét. Nem tűnik az életszerű szituációnak, hogy a drága adós, úgyis mint Nagy Magyar Hazafi, egy szép tavaszi reggelen megüzeni az OTP Zrt.-nek, hogy világnézeti különbségeik miatt nem törleszt, ellenben kellene neki még egy kis pénz, mert venne ezt-azt. És várná, hogy a bank azért mégiscsak küldi a pénzt.
Persze érdekes, és elgondolkodtató, hogy míg az utóbbi esetben mindenki látja a szituáció humoros voltát, a 2012-es kis magyar szabadságharc hallatán nem röhögik magukat halálra az emberek.
De tényleg nem erről a jól megtervezett médiabuliról akarok írni. Aki tud rendesen olvasni, észreveszi, hol verik át, aki gondolkodik, elég jól tudja, mi itt most nem a Demokratikus Charta szövegén igazítunk egyet.
Az a legnagyobb bajom ezzel az egész helyzettel, hogy rossz magyar neveket jegyez meg a világ. Én olyan országban szeretnék élni, ahol Szemerédi Endre neve szerepel a híradások élén, nem olyan embereké, akik összeadni és kivonni sem tudnak. (Eric Burdon nevét is érdemes megjegyezni, őt tettem fel a lejátszóra.)
Lehetne persze hanyatt is, de ahhoz kint kellene feküdni a kertben, mint ezen a hétvégén, amikor kora délután még elég erős volt a nap. De ha tennivaló van, ha már nem kora, hanem késő a délután, és ha néhány cirrus vagy culmulus is arra botorkál, ahol a mi kedves, különbejáratú csillagunk tanyázni szokott az égen, akkor, na akkor csak és kizárólag, hason fekve lehet kifelé nézni a semmibe. Legalábbis ez az elméletem, amit kísérletileg bizonyítok ezen a héten.
Mióta nagy hirtelen kitavaszodott, értsd délelőtt tíz után a tantermekben 25-30 fok van, mert ugye fűtenek, mint a rosseb, de ilyenkor ki nem szarja le, hogy takarékoskodni kell ... Na mindegy. Szóval mióta kitavaszodott, végképp zéróra esett az osszuk-meg-a- világ-titkait-a-diákokkal motivációs görbém. Azt hiszem, tavaszi motivációs fáradtságom van.
Hazajövök, lelkesedés nélkül háziasszonykodom és családanyáskodom, de a lehető legrövidebb időn belül felmegyek az emeletre és hasra vágom magam a hálószobában az ágyon, aztán a könyökömre támaszkodva bámulok ki a teraszon át a napsütésbe.
Micsoda pillanatok... Ilyenkor, még kábultan a napi nyüzsgéstől, olyan intenzíven lehet semmittenni, hogy az felér egy pszichoanalízissel. Üresen elfutó óra ez persze, Illyés ráncolná a homlokát talán, de nekem nagyon értékes.
Hason fekve a meleg takarón a világ sokkal szerethetőbb képét mutatja, mint egyébként. Majdnem olyan szerethetőt, mint annak idején az amerikai kölcsönkertben, a függőágyban fekve.
Ja igen, és aki szereti, meg ráér, annak mondom, szerelmes levéllel lehet játszódni a VilágMa oldalán.
Aki tudja, ki az az Amélie, annak nem árulok el nagy titkot, hogy azért van az a nőtípus, akinek nincsenek nehéz napjai, akinek nem izzad a hónalja, és akinek sosem zsírosodik a haja. Na jó, nem szemétkedem tovább, inkább azt mondom, Mike Leigh 2008-ban forgatott Happy-Go-Luckycímű filmje különös élmény, és akkor talán korrekt vagyok.
A kritikák is kiemelték annak idején, hogy elég meglepő, de pillanatnyilag úgy fest, Angliában is élnek Améliek, csak ott Poppynak hívják őket. Az ember nem is gondolná.
A film főhőse különben egy csúnyácska harmincas angol csaj, akinek orcájáról le nem törlődik a vigyor a film végéig. A film pedig végeredményben arról szól, hogy Poppy: 1. dolgozik, 2. bulizik a csajokkal, 3. jön és megy, 4. vezetni tanul egy elmebetegtől, 5. bepasizik, 6. rokont látogat, 7. szabadidejét eltölti.
Azt hiszem, Mike Leigh elmehetne pszichológusnak is, mert 118 percben tud egyszerre antidepresszálni és az élet értelméről filozofálni. Én a magam részéről (ismerve a rendező egy-két filmjét) vártam a drámát. Hogy majd akkor a következő jelenetben csak kiderül, hogy Poppy élete kudarcba fullad, hogy megöli az oktatója, hogy van egy eltitkolt gyereke, hogy mittudomén, de egyszer csak majd szar lesz neki. De nem. Ez a nő vigyorog, és boldog.
Sok kérdés felvetődött bennem amíg néztem a filmet. Leginkább is az, ha nem várunk a boldogságra, hanem Poppytól tanulva magunkra erőltetjük azt, akkor az vajon egy másodosztályú boldogság lesz? Vagy ezt csak ilyen magyar sznobság, hogy kivárjuk, amíg ránkszakad a lottóötös, aztán majd akkor, na akkor elmosolyodunk? Mert elég szar nekünk, tudjuk ezt, és ez így nekünk jó. Jó az embernek sajnálni magát.
Most hirtelen nem is tudom megmondani, mi ijeszt engem jobban, hogy itthon érzem magam Magyarországon vagy hogy egész megszerettem Poppyt.
A filmet mindenkinek ajánlom, aki mélydepressziós, aki bipoláris, aki boldog és aki szomorú. Csak az első húsz perc kemény, amíg meg nem szokjuk Sally Hawkins mosolyát.
A tökéletesség felé sok út vezet. Lehet citromos tea és keksz, háttérben a Stazival, meg a keletnémet gyerek balatoni fürdőzésének operatív jelentőségével, és persze egy-két lélegzetelállítóan gyönyörű patchwork takaróval. De lehet diótejes kávé, gyömbéres mézes limonádé, kis nasi, napsütéseserkély, cigizés, egymáslátása is.
Én nem olvasok védikus tanításokat, de azt nagy bizonyossággal állíthatom, hogy a medvehagyma valóban radzsasztikus étel. Az előbb olvastam különben, mert eddig ezt nem tudtam róla, illetve tudtam, csak nem tudtam, hogy így kell hívni az ilyesmit.
Én csak azt tudtam, hogy ha egyszer tavasszal rátalálok egy medvehagymás rétre, akkor engem onnan csak egy másik medvehagymás rét ígéretével lehet elcsalogatni. Szóval, hogy van bennem ez a gerjedelem a medvehagyma irányában. De súlyosan.
Persze érdekes ebben ez az ellentmondás, mert hiába, hogy a vágyat erősíti, egy ilyen meghitt kis medvehagymás liezon után férfi aligha kívánja meg az embert. Szóval mi akkor az őrület célja? Megfejthetetlen.
Az biztos, hogy medvehagymát enni veszélyes, mert az ember egészen elveszítheti kapcsolatát a való világgal. És akkor a vérlemezkékről még nem is írtam semmit...
Bele lehet ebbe halni, ez az igazság. De milyen jól. Istenem, milyen jól.
Na csak mondom, számban a szerelmes medvehagyma ízével, hogy tavasz van. Képek itt, a csábos Belleruche pedig a lejátszón. Használja mindenki jól, ami megadatik neki ezen a tavaszon.
Ha most bejegyzést írnék a tegnapi ünnepről, lehet, hogy az lenne a címe: Szégyen. Arról írnék benne, szeretem a hazám, szeretem Magyarországot, meg hogy azok, akiknek dolga volna az én szeretetemet megbecsülni, a nyilvánosság előtt szégyenítenek meg. Arról is írnék, mennyi mindent nem értek a hatalmon lévők motivációjából, mennyire értetlenül állok az előtt, hogy másokat eltaposva akarnak emelkedni, pedig régóta tudjuk, ezzel a módszerrel legfeljebb a szemétdomb tetejéig lehet.
Azt is leírnám, lehet itt valami rosszul értelmezése a nemzeti öntudatnak az ő részükről. Hogy súlyosan összetévesztik az önállóságot az önfejűséggel, a szövetséget a gyarmatosítással, a demokráciát a piactéri ordítozással.
Talán arról is írnék, azt sem szeretném, ezek után mások, hasonló szemétdombra igyekvő kakasok követeljék maguknak az én hazaszeretetemet. Mert maradjon az csak az enyém. Én azt senkinek sem óhajtom elajándékozni.
De nem írok bejegyzést a tegnapi ünnepről. Nem azért, mert csendben akarok lenni, hanem azért, mert a nagy hangoskodásban úgysem hallaná meg senki, amit mondok. Meg azért sem, mert ezt a bejegyzést ma Magyarországon nem tudom olyan mondatokkal leírni, hogy abból mikrofonba kiabáló emberek valamiféle önmaguk igazát dicsőítő fordulatokat kihallani ne véljenek.
Nem írok. Minek írjak? "Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben. Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában. "
Weöres Sándor bölcs ember volt. Bölcsebb, mint mi.
Érzek néha ilyen panaszt vagy rosszul mondom, neheztelést, hogy alig-alig viszünk mi magunkkal valakit/valakiket Lengyeltótiba a teraszra, de ez nem véletlen. És ennek csak az egyik oka az idő, mármint, hogy keveset tudunk mi hárman, csak hárman együtt lenni. A másik, amire tegnap azért rá kellett jönnöm az az, hogy meglehetősen nehéz minket ebben a hármas csomagban órákon, napokon keresztül elviselni. Annyira hihetetlenül hülyék tudunk lenni, hogy az másoknak, különösképpen pedig férfiaknak, nemigen ajánlható jó szívvel.
Névnapot ünnepelni voltunk tegnap, és ilyenkor tavasszal már igen el is vagyunk fáradva, ami nagyon veszélyes tud lenni a társasághoz esetlegesen csatlakozók számára. A bevitt alkoholmennyiséget ugyanis a máj heves tiltakozással fogadja, és rezisztenciájában az etilalkoholt nem bontja, hanem szétküldi mindjárt a vérerekbe, szolgáljon nekik örök tanulságul.
Ez persze azzal is jár, hogy három (négy?? öt???) pálinka, és több pohár borok után az amúgy sem igen létező skrupulusainkat végképp a földszinten hagyva remek elméletekkel állunk elő. Ilyenkor szóba kerül, hogy bizonyos gyalogosok nem gyakorolnak megfelelő önmérsékletet, és össze-vissza járkálnak a zebrán, ami rendszabályért kiált, hogy elképzelhető-e az elemes tampon, s vajon milyen funkciókhoz volna szükség az elemre, hogy kinek hajlik maga felé a keze, illetve, hogy nyelvészeti értelemben mi a különbség a Fuck you! és a Fuck me! kifejezések között, valamint hogy most már nincs az a pasi, akiért mi ejtőernyőznénk.
Mindezen elméleteinket ráadásul a körünkben lévőkre mindenfajta tekintet és belátás nélkül részletesen és hangosan röhögve ismertetjük.
Világos tehát, hogy egyszerűen elengedhetetlen, hogy minket rendszeres időközönként hagyjanak elmenni hármasban a teraszra, mert gyakorlatilag így teszünk kárt legkevésbé a velünk kapcsolatban lévő pasik lelkivilágában. Két hét múlva megkönnyebbülhetnek.
