Rickie

Nos, én a magam részéről legszívesebben ki sem dugnám az orrom két napig, de ez lehetetlen, mert ma ebben a diszkrét hófúvásban temetésre megyek egy közeli kis faluba. Ismerkedjünk a halállal mínusz nyolcban. Empatikusan ideális.
Szóval ma csak túlélek. Zenében Rickie Lee Jones-szal. Mert erről a nőről sem tudok leszokni.

Chicago

Tegnap este megint rájöttem, hogy van Mezzo tévénk, viszont ez a felismerés azzal járt, hogy nem javítottam dolgozatokat.
Most őszintén. Kit érdekelnek a dolgozatok??
Egyébként Bobby McFerrinnek nagyon jól áll, hogy öregszik.

Netgraffiti

Pozitívan csalódtam. Van ez a könyves-olvasós netközösség, a molyok, amivel eddig nem tudtam nagyon mit kezdeni. Amolyan Facebook könyvközépponttal, vagy mifene.
Aztán végül Cippó miatt regisztráltam, sokat jön-megy ott, kíváncsi voltam, minek is. Neve: Biedermann Izabella (jut eszembe, jaj, Facebookon bejelölt egy drága Biedermann, hogy rokon, kellett írnom, és sűrűn elnézést kérni), rendben, csak macerás kicsit, meg nem nagyon láttam ennek értelmét, és tényleg már a virtuális társasági életből is elég egyszer, van élet a biteken túl. Nem biztos, hogy akarom tudni, ki hány ezer könyvet olvasott el, de pláne nem akarok kihívásokban részt venni. És egyáltalán.
Tegnap viszont egészen meglepődtem. Kerestem egy könyvet, amit nemigen lehet itthon megvenni. A neten persze lehetne rendelni sok pénzért egy példányt, de azt sem tudom, valóban jó-e, kell-e nekem örökre.
Kiírtam - netgraffiti, és valaki szinte azonnal írta nekem, hogy akkor hol és hogyan. Teljesen ismeretlenül. Most a könyv megvan, én pedig csak csodálkozom. Kicsit olyan érzés, mint amikor valaki utánad hozza a sálat az utcán.

Minőségi filmek vasaláshoz 9. -Temple Grandin

Néhány napja azon gondolkodom, hogyan gondolkodom. Én mármint. Tehát nem egy ilyen általános filozofikus gondolatkörben vagyok benne, hanem magamat vizsgálom.
Szerintem az embernek önmagát, a saját gondolatait, mozgatórugóit stb. megérteni mindig nagyon nehéz és érdekes feladat. Kicsit olyasmi, mint ha a háta közepét kellene lerajzolni. (Na jó, ez talán nem annyira pontos hasonlat.) Pedig kézenfekvő lenne, kit ismerne az ember jobban, mint önmagát... Aztán kiderül, tulajdonképpen ezzel a próbálkozással szinte el is megy az élet.
A külső és a belső világ kapcsolata bonyolult. Egy 'egészséges' embernek is, pláne valakinek, akire az átlagtól való különbözősége miatt rásütik a 'beteg' címkét. Pedig az is lehet, hogy amit betegségnek hívunk, az pusztán az elme egy átlagostól eltérő működése.
Autistának lenni ma betegség. Kezelendő, csillapítandó, elkendőzendő, gyakran szégyenletes különbözőség. Az a helyzet, minden kor kitermeli a maga homlokra ragasztható kényelemmatricáit. (Volt ilyen régen az epilepsziásoknak is.) Az átlagember kényelmét szolgáló kis feliratokat, amitől aztán azt érezheti, megoldottam, kategorizáltam, kezelhetetlen, tanulási nehézséggel küzd, izé, na mondjunk egy nevet szindrómás, tegyünk intézetbe könnyebb lesz neki= könnyebb lesz nekem. A nem gyógyítható a kulcsszó. Mintha az életéből bárkit ki kellene, ki lehetne gyógyítani.
A nyugati  átlagtársadalom ma gyakran kiközösíti a különbözőt. Vannak törekvések, hogy ez ne így legyen, de nem ez az általános egyelőre. Én mindenesetre örülök ezeknek a törekvéseknek. Örülök azoknak, akik számára az út a cél, nem a megérkezés. A tevékenység és a törekvés a tökéletességre, nem a tökéletesség maga.
Ilyen utat mutat be a Mick Jackson rendezte Temple Grandin. A műfaja életrajzi dráma. 103 perc mindarról, amiről az előző néhány bekezdésben írtam. Rendkívül megható. Eszközeit tekintve nem hoz különösebb újdonságot, de ez kivételesen nem volt baj. Egy autista nő életét, és ami talán még fontosabb, küzdelmeit mutatja be a film. Kiváló, pátoszmentes (Flóra :)) alakításokat láthat, aki szereti az önéletrajzi filmeket, és aki szeret azon gondolkodni, kire és milyen címkéket ragaszt a hétköznapjaiban.

A telekről

Van benne valami. Télen én is jobban szeretem a pátoszt. Talán a hideg miatt, mert van ennek biokémiai összefüggése is, a hidegben összehúzódó véredények által termelt pátoszhormon ugye. Kicsit csak, de hasonlít ez a nikotin érösszehúzó hatása által termelt tavaszi-őszi pátoszhormonra, legfeljebb a tüdőből feltámadó ellenkezés nem homályosítja el azt a szeretetteli pillantást, amit a hófúvás felett körbehordozunk a hegyről.
Nem, én nem szeretem a telet. Nem szeretek fázni, nem tudok jól fotózni hóesésben, és plusz három foknál alacsonyabb hőmérsékleten szétmarja a hideg a bőrt a kézfejemen. Kesztyűben is.
Ja szép, igen, elnézem a tájat egy percig, előveszem a maximális hóextázisomat, jujjuj esik a hó, próbálok valami gyerekkori lelkesedést előbányászni, hogy a nyugodtság, meg a csend, aztán a szemgolyómat befutja a jégvirág, nekem meg eszembe jut az a kis bicebóca vagy egy másik félig fagyott hős a Kárpát-medence irodalmi fénykorából.
Sosem szerettem, na, nem kiszerettem belőle, hanem bele sem sosem. Sőt, rettegtem. Gyerekként legrémületesebb lehetséges halálként éltem meg, amikor a metsző szél elvette tőlem a levegőt, cserébe meg milliószámra vágta az arcomba az előre nekem készített jégszilánkokat. Ilyenkor antipatetikusan ordítottam, és téptem ki magam anyám kezéből. Azt ordítottam, megfulladok. Anyám meg visszaordított az üvöltő szélben, hogy ne ordítsak, mert megfázik a torkom.
Én viszont fuldokoltam tovább, ami ellen az egyetlen ellenszer mégis csak az volt, hogy végigordítottam az utat az óvodáig, mert aki ordít, az nem fullad meg, és délutánra lázas lettem, és végre meleg volt, és nem kellett kimenni az utcára a hideg szélben. A gyerekekben még van tisztesség.
Ma már nem ordítok vissza, ha az arcomba üvölt a tél. Lehet, hogy kellene? Vissza kellene üvölteni, hogy nem érdekel, és hogy vedd tudomásul, sosem szerettelek, érted? Menj csak, sértődj meg, nem fogsz hiányozni...
De már nem vagyok olyan őszinte, mint régen. Nézem a kékbe, szürkébe oltott várakozást. Tavasz lesz. Tudom. Csakazértis.

A szív időtlen magánya

Az ember titokban tudja, hogy a szerelem, a gyász, a bánat olyan fogalmak, amelyek sem történelmi korhoz, sem életszakaszhoz, sem térhez, sem nemhez, sem szexuális érdeklődéshez, sőt tulajdonképpen semmihez nem köthető érzelmek. A szív dolgai szinte semmivel sem befolyásolható, önálló folyamatok.
Ha így van, akkor persze 2012-ben nyugodtan megnézhetjük egy hatvanas években íródott regény filmadaptációját. Ha így van, a főszereplő lehet egy szerelmét elveszítő meleg férfi.
Tom Ford Christopher Isherwood regényéből, 2009-ben készített filmje, azt hiszem, jó bizonyíték a szív időtlen és tér nélküli magányára. Szép, lassú, kicsit reklámfilmesre fényképezett film az Egy egyedülálló férfi, ez utóbbi persze nem véletlen, hiszen Ford évekig volt a Gucci cég kreatív igazgatója.
Hogyan élvezhető egy kifejezetten hatvanas évekre fényképezett film ma? Könnyen. Persze kellenek hozzá nagyszerű színészek, Colin Firth leginkább és legfőképpen, aki, ritkán írok ilyet színészről, tökéletesen alakítja a társát veszített irodalomprofesszort, és persze, ha kisebb szerepben is, de a szintén csodálatosan játszó Julianne Moore.
Nem is tudom, mit érdemes erről a filmről leírni. Lassú, talán még annyit, akciófilmre vágyók ne ezt nézzék ma este. És azt is, mert nem akarok álságosnak tűnni, nagyon is fontos momentuma a filmnek, annak idején a regénynek is az volt, hogy ez egy meleg szerelem végének a története. Miért nem érdekel ez annyira? Azért, amit az elején mondtam. Ha minden külső mázt, allűrt, szokásjogot, rózsaszín vagy vérvörös festéket lehántunk az emberi érzelmekről, akkor pontosan arra jutunk, mint a főszereplő a halála előtti utolsó percekben.  Az emberi szív a boldogság rövid pillanatai közti időt tölti ki élettel. Olyannal, amilyennel tudja.
Tom Ford szépre rendezett filmjét csak olyanoknak ajánlom, akik el tudnak vonatkoztatni tértől, időtől és saját szexuális beállítottságuktól.

hó (tőlem - neked / nektek)....

fotó: s@só_Vasason a Keleti - Mecsekben_2012. február 04. kora délután_azóta annyi esett, hogy nem is látszik ki belőle....

Az intézményesült középszer

Az előbb majdnem azt írtam egy kommentben, hogy már hála az égnek nem látok ki a hó alól, de remélem a főnököm bejáratát is betemette alaposan, így hétfőn nem lesz alkalmam végighallgatni polgári körmondatokban kifejtett véleményét intézményünk szalagavató báljáról. Aztán ott visszafogtam magam. (Én egy hős vagyok.)
Azért néhány gondolat kikívánkozik belőlem, úgyhogy ezeket ide mégiscsak leírom. Ettől aztán semmi sem változik, de legalább nyugodtan alszom.
Ezt a bált ott rendeztük, ahol évek óta szoktuk. Most az előzetes szervezés kisebb fiaskóiról nem szólok, nem is voltam érintett, és, hála az égnek, nem nekem kell levonni az esetleges konzekvenciákat. Én most csak arról a megvalósult és intézményesült középszerről szeretnék néhány szót ejteni, amivel ilyenkor egy vendég szembesül. Hagyomány így is lehet ezt hívni, de hadd higgyem azt, az igénytelenség nem teremt hagyományt, csak ... hát csak valami olyasmit, mint a tegnap este.
A műsornál vagy minél kezdem, mert mindig azt hiszem, ha ugyebár hagyjuk kibontakozni a diákokat, akkor majd utat tör magának a kreativitás, és látunk csodát. Ez minden bizonnyal így is lenne, ha nem a megszokott Egoharcosok állnának mindennek az első sorában, és kényszerítenék saját akaratukat, ízlésüket, értékrendjüket a náluk szerényebb, kevésbé nagypofájú osztálytársakra.
De az iskola a világot tükrözi, az erősebb ego ... na és akkor készül a műsor, ami ha jóindulatú akarnék lenni, akkor annyit mondanék rá, hogy sekélyes, ötlettelen, unalmas. Ha nem ... de nem is érdemes. Szóval hagyományosan (jajj!!! hogy a hagyomány az nem a nincsmásötletünk szinonímája, azt nem tudják)
A: Van egy osztálytánc, amin ha nagyon akarok, végeredményben röhöghetek, mert olyasmiket adnak elő, amihez se testük, se mozgáskultúrájuk, se hallásuk, se ritmusérzékük. És akkor higgyem el még azt is, hogy az a koordinálatlan vékonyka kamasz tulképpen egy szétgyúrt, fekete drogdíler, mellékállásban rapper. A csaj meg, aki az első sorban vonaglik, az meg maga Beyoncé esetleg, nem egy középkategóriás luxuskurvának kinéző tanítvány. Ezek persze a felismerhető kategóriák ugyebár. Ezen felül vannak még a 'nemtudommiezazene aláfestéssel a színpadon valamit csinálók csoportja kockás ingben, de pont ez volt tavaly is' típusú produkcióból kettő.
B: Van minden osztálynak saját magára emlékező műsora, melyben évek óta három ugyanolyan zenére vágnak össze képeket. (Hogy mi kerüljön be, és mi ne, azt, gondolom, megint az Egoharcosok döntik el.) Na itt aztán van nagyon 'ötletes és újszerű' gyerekkori kép- mostani kép párhuzam, osztálykirándulós piázós-cigizős képek, és itt-ott egy-egy smárolós is. És akkor ezt jól végignézi az osztály, meg a vendégek is. A nagyi meg gondolom, különösen örömét leli abban, amikor Pistike seggrészegen vigyorok le a vászonról.
Na ez van, a műsor után szerencsére korrekt nyitótánc, majd ünneplő seregek a parkettre. Mind a tizenkét pár, mondjuk. A lányok fel-, s alá vonulnak a méregdrága selyem nagyestélyikben, de közben a személyiség nem változik, vagyis az összhatás, mint tehénen a gatya. A mellettem eloldalgó öt lányból minimum négy ott a folyosón nyúl bele a ruhába felrángatni a pánt nélküli push-upot, ami szigorúan diszharmonizál színben a ruhával, méretben a mellével. A nagymellű lányok kicsikét vesznek fel, a kismellűek meg nagyot. Majd ha megint lesz osztályom, ne felejtsem el megemlíteni a lányoknak, hogy a push-up és a mellplasztika az nem egészen ugyanaz. Tehát az előbbinél nem játszik, mi a kívánt méret.
Aztán egy-két óra múlva már a vendégség kilencven százaléka unja az egészet, a végzősök az afterpartyra gyúrnak maligánban. (Persze szeszt elvileg nem lehet fogyasztani, csak akkor ugyebár a tanárok meg hogyan ihatnak. Ami egy jogos kérdés, bár engem is csak a jogosítványom épsége tartott vissza, az is igaz, csak tényleg hol jogos ez a diszkrimináció.)
Aztán egyszer csak elhúznak mulatni úgy, ahogyan ők szeretnének, a tanárok közül páran kötelességből adódóan kitartanak és bugyikat meg üres piásüvegeket szednek éjjel egyig.
Nem tudom, ez a semmi, ez az intézményesült középszer mégis ki a fenének kell.

Átirat szombat reggelre

Minden, mint apám haja.

Délvidék

Nos, itt megérkezett a hó eleje. Pár centi, de csúszik a mínusz 12-ben, mint a fene. Kicsit bánom, hogy ma már dolgozom, pláne, hogy Bori még köhög, és így cipelem magammal a munkahelyemre ebben a nagy hidegben.
Kíváncsi vagyok, mekkora lesz a vége. Ha tényleg az amerikai előrejelzési modelleket használják, akkor az elég pontos, mert emlékszem ez volt az egyik meglepetés odakint, hogy szinte percre és inchre pontosan megmondták, hol mennyi fog esni. És tényleg annyi esett és ott. Napokig be voltunk zárva.
Bevásároltunk még tegnap este ezt-azt, ne kelljen boltba csúszkálni hétvégén, ha nem muszáj. Végeredményben amíg áram van, nincs nagy baj. Az meg legyen, mert nálunk teljes az áramdependencia. Addig van fűtés, meg meleg víz, meg meleg étel.
Persze nem kellene ez a nagy hisztéria, meg hogy szibériai tél, hát ott ugye mínusz 60 is lehet, akkor vége lenne itt a világnak. Nem mindig jobb félni. Kellene valami médiaközép, hogy még tisztességesen tájékoztat, de nem fúj fel mindent elefánt méretűre.
Azt számolgattam, mennyi az a 35+ centi, amit az Időkép ígérget ide. Jó sok, de a szél a nagyobb baj, mert akkor az összehordja. Azért nem fogok sírni, ha hétfőn nem kell menni, mert az Emmától örökölt filmekből eddig nullát néztem meg. Nem is tudom, mi a fenét csináltam itthon ebben a négy napban.
Na emlékezésképpen itt vannak a két évvel ezelőtti képek 2010 február elejéről. Meglátjuk, lesz-e egy párhuzamos sorozat itthonról. Gépet mindenesetre viszek.