Mesék Sáros gazdáról 1.

(Györgyinek ígértem.)
Élt egyszer, valahol messze északon, na nem nyugaton, hanem keleten, egy ember, akiről úgy tartották, beszéli a növények nyelvét. Jánosnak hívták, és a falu legöregebbjei szerint a családja még az első nagy háború előtt vándorolt a vidékre valahonnan fentről. Halk szavú, mosolygós ember volt, aki napjait leginkább a mezőn töltötte, nem járt mulatni, nem járt kocsmázni, táncolni is csak évente egyszer táncolt, szüretkor, de akkor aztán úgy megtáncoltatta a lányokat, meg az asszonyokat, hogy még az özvegy Tótné sem vette soha a szájára.
Pedig éppen lehetett volna miről pletykálni, Sáros Jánosnak ugyanis igen különös szokásai voltak. Vetés előtt kerek hét napig ült kint a határban szótlanul, behunyt szemmel, a földet markolva maga körül. Aratás előtt meg három napig állt a tábla szélén. Persze voltak más dolgai is, a gyümölcsössel is különösen bensőséges viszont ápolt, mégis, a faluban senki egy rossz szót sem mert szólni. Nem félelemből, tiszteletből. Mert soha olyan jól nem termett azon a vidéken a föld, mint mióta János ott lakott.
A falusi asszonyokat csak egyetlen dolog aggasztotta,  mégpedig, hogy Sáros János sehogy sem talált a faluban kedvére való lányt. Udvarolt ugyan rövid ideig hol ennek, hol annak, de egyik lány sem volt az igazi. Teltek-múltak az évek,  János hollófekete haja őszbe csavarodott, de még mindig nem volt sem felesége, sem gyermeke.
Egy augusztusi napon aztán, aratás előtt voltunk, János állt a búzatábla szélén, és nézte a távoli hegyeket, amikor sírást halott. Nyúlra gondolt először, de aztán gyanút fogott, és úgy döntött, végére jár a dolognak.
A szomszéd Zsuzsa asszony szerint a tábla kellős közepén talált rá a gyermekre, aki addigra már mosolygott, és a karjait nyújtogatta felé. János meg csak állt egy darabig, nézte a gyereket, majd a karjába vette és hazavitte.
A faluban azt mesélik, az aranyhajú kisfiú onnantól kezdve nem sírt, mindig csak nevetett, az apja pedig, mert János azonnal a nevére is vette a talált gyereket, minden mesterségére megtanította, és három éves korától kezdve minden nap együtt járták a határt.
Szólni senki nem mert semmit, leginkább az volt a vélemény a faluban, hogy az öreg Sárosnak az égiek küldték kárpótlásul a kis Andrást, mivel megfelelő asszonyt nem sikerült találni számára.
Sáros János 105 éves koráig élt a faluban csendes boldogságban. Egy október végi reggelen aztán nem ébredt fel többé, András pedig még aznap eltemette a kertben a diófa alatt, ami ellen még a plébánosnak sem volt kifogása.
Attól a naptól fogva András egyedül járta a határt.

Hét tenger

Néhány hét múlva idelátogat ez a szépkezű basszista. Kár, hogy az ember mindenhova nem juthat el... Azért csak hallgassuk.

Szezon

Mostanában rohanok, és ez baj, mert nincs idő beszélgetni. Tegnap Vitéz Mihállyal kétszer futottunk neki, hogy váltunk pár értelmes mondatot, de mindkétszer hiába. Persze nem csak vele.
Különben meg még ez a nap, aztán egy hét szünet. Akkor majd azért lesz egy kis idő, ha nem is sok, mert már telezsúfoltam a napokat előre ...
Most már közeledik a karácsony is, amit onnan lehet tudni, hogy bármire ránézek, ajándékok jutnak eszembe. Magam készítette ajándékok persze. Annyi csak a baj, hogy hamar elfelejtem, kinek mit gondoltam ki, szóval le kell írni.
Ez a karácsony közeledése dolog azért is valószínű, mert két napja Bublét hallgatok a kocsiban. Érdekes ez a fickó, nagyon kellemes hangszíne van, néha be is dőlök neki, de Sinatra azért akkor is más. Különben azt nem értem, hogy ha néha tud nagyon jó lenni, akkor az esetek nagy százalékában miért csak korrekt?
Tegnap voltam színházban. Az is csak korrekt volt. De hát ez meg olyan, mint az életben. Hogy a korrekt az rendben van, de kicsit unalmas. Inkább kell a szenvedély, még ha ezzel kockáztat is az ember.

diós...

Nagybetűvel írva városunk városrésze.

Így csak szép őszi délelőttben elkapott hangulatom - képírásban :)

A csodák természetéről

Ha újra kezdhetném, és pályát kellene választanom, azt hiszem, főállású hallgató lennék. Mármint nem egyetemi, hanem csak egyszerűen hallgatnék. Persze igazából okos embereket szeretnék hallgatni kizárólag, ahol okosságon nem a megszerzett tudás mértékét, hanem a gondolkodás szenvedélyét értem.
Hogy aztán a körülöttünk lévő világ egyszerűségét bonyolultan vagy bonyolultságát egyszerűen írják-e le, szinte mindegy.
Mindegy, hogy egy egyenesen elhelyezkedő valós számokkal töltöm ki a világot, vagy a síkban elhelyezkedő komplex számokkal, esetleg kilépek a térbe, és ... nos, az már a fantasztikum maga.
Páran azt állítják, a világ leírásához nem kell bonyolult képlet. Sőt. Kimeríthetetlen szépség fakad abból, ha egy egyszerű szabályt vég nélkül ismétlünk. Ezt a szépséget láthatjuk a felhőkben, a hegyekben, Hokusai képein, és talán önmagunkban is.
Benoit Mandelbrot, egy valóban csodálatos elme birtokosa, ezeket az egyszerű, de  végtelen sokszor ismételt szabályokat tanulmányozta. Tavaly októberben halt meg, de februárban még beszélt a TED-en.
Mandelbrot maga is egy csoda. Tessék szíves elragadtatással hallgatni, mert ki fog derülni, hogy a művészet pont olyan, mint a tőzsde, meg a karfiol. (Magyar felirat van hozzá.)

Lélektani kisvállakozás

Túl kell élni. Ez van. Feladatorientáltan kell szemlélni az életet. Joe-tól lehetne tanulni, hogy minden csak egy feladat, a problémát meg kell oldani, aztán viszlát, menjünk haza.
Mindegy, kész a cikk az évkönyvbe, látszik is rajta, hogy nagy szenvedések árán született, viszont legalább jó szar is. Az ember magának csinálja a problémáit.
Ez a hét kicsit zűrös, mert hol egy-két (száz) dolgozatot és fogalmazást próbáltam javítani itt-ott lopott percekben (hatékonyság zéró!), hol számos gyermekeim egyikének fogadóóráján igyekeztem néhány gyors kört letudni. Mindig nagyon tanulságos körülnézni más háza táján.
Tegnap a két gimnazista tanárait tekinthettem meg, szerencsére sok közös van, így már nyolc előtt haza is értem. Persze, mit tud mondani egy tanár, amit a szülő nem tud? Semmit. Tulajdonképpen csak a spanyol matektanárral volt dolgom, mert van itt előrehozott érettségi képben, hogy egy kicsit enyhíteni lehessen a biológia-kémia emelt szintes vizsga szorításán. Meg vizuális megerősítésre volt szükségem a magyartanárt illetően. Állítólag ír. Őszintén remélem, hogy abban több kedvét leli, mint a tanításban.
A mi kis mikroháztájinkban viszont vidám az élet. Ezen a héten fontos rendezvény zajlik, melynek keretében tegnap reggel megmentettem két olasz kislányt a folyosó hajnali unalmától, és beültettem őket American Beauty-t nézni a csoportommal. Én jól szórakozom mindenesetre, mert a hét rendezvényei a szokottnál is kreatívabban zajlanak, a szervezők gyöngye ugyanis néha megfeledkezik aprócska dolgokról. .
Holnap már tanítanom sem kell, lesz nyílt nap, megyek céget látogatni valami hulladékkezelőbe (ez a szemétdomb kedves neve??). Tök jó lesz. Már várom. Utána ... utána meg jelenlétemmel emelem a rendezvény fényét. Igyekszem majd legalább hatszor összetalálkozni a főnökömmel, mert addig biztos nem mehetek haza.
Színház az egész világ, mondták már többen. Szerintem meg inkább kupleráj. Kisvállalkozásban élem túl. Kurvulok.

Telik az idő. Életnek hívom.

Mihálynak szeretettel

Csak nehogy már nyomtalanul múljon a nap, az egyetlen az évben, amikor minden emberi számítás szerint egyidősek vagyunk.

Isten éltessen Vitéz Mihály, Te hackerek gyöngye, a végtagspecialisták majdnem unikuma, megbízható társam a feledékenységben és a komódszerelésben!

A dédike padlója

Nagyanyám szerint mire ő odakerült a házhoz, azt a padlót már ötödször csiszolták fel, de valahogyan a dédikének mégis szokása lett, hogy minden tavasszal átvizsgálta a deszkákat, és minden tavasszal talált benne valami hibát. Hol szújáratot gondolt, hol a kályhából kieső parázs égetett túl nagy lyukat a fal mellett. Ilyenkor aztán a Marika áthívta a szomszédból a sánta asztalost, ő meg egész napot javítgatta a deszkákat.
Amikor a dédikére rájött ez padlójavítási őrület, a nagyanyámék nekiálltak mindent kihordani a konyhából az udvarra. Ezt az összes gyerek nagyon szerette, mert ezekben a napokban a dédike figyelme is lankadt, már ami a gyerekfelügyeletet illette, úgyhogy lehetett egy kicsit kalandozni a kertek mögött a pataknál, meg a falu végén a határban. A szabadság rövidre szabott napjai voltak ezek.
Mire nagyanyám férjhez ment, a padlódeszkából már alig maradt valami, úgyhogy ki is cseréltették az egészet vastag tölgy deszkákra, a Feri meg lelakkozta őket valami sötétbarna lakkal. Csak a rákövetkező évben kezdtek gyanakodni, hogy valami nem stimmel a dédikével.
Eleinte csak korán kelt, hogy felsöpörje a padlót, később már órákat töltött hálóingben a padlón ülve, mert horpadásokat keresett a deszkákon, meg hosszú percekig hallgatta a hideg földön fekve, nem perceg-e a szú.
Eleinte még kérte a Ferit, hogy csiszolják fel a padlót, de amikor a Feri a józan eszével nemet mondott, naná majd az új tölgyet fogjuk elcsiszolni, akkor a dédike nekiállt késsel kapargatni a lakkot, meg éjszaka, amikor még mindenki aludt, valami szerszámmal vájatokat karcolt bele, csak hogy farontó bogár járatának higgyék a többiek.
Júliusra már teljesen le is fogyott, mert enni sem evett semmit, egyre csak a padlót bámulta, és érthetetlenül motyogott maga elé. Onnantól fogva nem is igazán lehetett vele beszélni, mert csak ritkán voltak tiszta pillanatai. Októberben halt meg. A fészerben találtak rá.
Egy eredeti fapadló sokat elárul a család történetéről. A dédike padlója annak idején, legalábbis nagyanyám szerint, sokat elárult a dédapám haláláról. De ezt mi már nem tudhatjuk. Én csak annyit látok, hogy a padlóra nagyanyám párszor ráejtette a forró vasalót. Legfeljebb kicseréltetünk pár deszkát jövőre, már ha tényleg mi örököljük meg a nádasdi házat.

Magánünnep

Érdekes, hogy az ünnepnek annyi különböző értelmezése lehet, még egyazon ember életében is. Van ugye a családi, a privát, na meg a nemzeti. Én a privátra esküszöm, bár kedvelem a családi ünnepeket is az esetek többségében, igaz, ott azért bele lehet szaladni néha olyasmibe, ami nem emeli az esemény fényét.  
Én ünneplek. Tegnap óta.
Négy nő jött vendégségbe, hogy örüljünk egymásnak. Négy nő, akik mind egy helyen dolgoztunk egyszer, és akik időközben másfelé eveztek az életben. De összejönni jó, mert annak ellenére, hogy szemmel láthatóan hülyülünk, pontosabban változunk az életkor előrehaladtával, van valami, amiben nem szűnünk osztozni húsz éve, és ezt a valamit most jobb híján humanizmusnak fogom hívni.
Nagy ajándék a társaságuk. És mert (ahogy egyikük tegnap meg is jegyezte) az emberek egyik napról a másikra meghalnak, minden pillanatát becsülöm az együtt töltött időnek. Ez az ünnep. Az önként választott emberek társaságában eltöltött örömteli idő.
A nemzeti ünneppel nem tudok mit kezdeni, mert annyi mindent jelenthet. Ma egy jobbikos kollégám zöld inget vett fel az ünnepre, és úgy köszönt a folyosón valakinek, hogy 'Kitartás!'. Azt ugyan nem tette hozzá, hogy éljen Szálasi, de ennek ellenére nem tudtam megállni, hogy azt ne mondjam neki, megőrült. Mosolygott. Tényleg őrült.
Az, hogy intézményi szinten megemlékezünk egy jeles napról, az nem ünnep, legjobb esetben is csak ünnepség. Majd ha szívesen tölti el az időt egymással két bármilyen ember, akkor majd beszélhetünk ünnepről.