Kényszer

Kicsit kényszeres vagyok, de nem tudnám megmagyarázni, miért. Egyrészt még rajtam maradt a múlt hét fáradtsága, másrészt mindjárt itt az érettségi, meg még annyi más rész is van ebben a kényszerességben, hogy leírni is fárasztó. Nem is fogom az összeset.
Mától kényszerszabadságon vagyok gyerekbetegség miatt, és ez most nem a legjobbkor jött. Szerencsére Borcsinak csak valami gyomorvírusa van, szóval nem lázas, nem köhög, lehet vele filmet nézni, olvasni, ilyesmik, de nincs itthon anyám, nem tud rá vigyázni. Szegény aggódott, mert lemaradt az első gyónásról, emiatt ő is kicsit kényszeres, de igyekszem megnyugtatni, hogy ebben az életkorban nem olyan könnyen jön össze egyik gyónástól a másikig a halálos bűn.
A gyerekorvos miatt vissza kellett menni a régi lakáshoz, és amíg az én kis proletár Unter den Lindenemen sétáltunk, arra gondoltam, egyszer csak mennyire meg tud keseredni az ember szájában egy emlék.
Hazafelé az elkerülőről néztem a hegyet,  a hegy lábára felkúszó épületeket, és ugyanarra gondoltam, csak fordítva. Hogy majd lesz egyszer, amikor megint erre járok, megint ránézek a hegyre, és nem lesz bennem többé keserűség, csak öröm.
Az a helyzet, hogy meg lehet az emberrel gyűlöltetni az életét. De csak egy rövid időre.

Evolúció

Van, aki abban hisz, megy előre a világ. A tapasztalat ennek hol ellentmond, hol nem.
Az emberi léleknek jobb szeretni, mint nem. Ezt már Szent Jeromos is mondta.
A VilágMa oldalon ma arról szól a bejegyzés, van remény egy jobb és etikusabb társadalmi berendezkedésre, csak meg kell hozzá tanulni együtt játszani.
Van benne egy kis matematika, meg egy fickó, akit Robert Wrightnak hívnak. Különben meg régóta tudjuk, foci az egész világ, és játékos benne minden férfi és nő. Urak és játékosok.

Varázsüveg

A mama az Anna utcában lakott, egy udvari lakásban. Volt hozzá egy titkos kert is, közös a többi lakóval, de romantikusan dohos, hatalmas öreg fákkal. Ezek a vastag törzsű fák olyan régóta éltek öregek között, hogy rég elfelejtették, milyen egy kisgyerek, és ennek megfelelően furcsa érdeklődéssel viseltettek irántam.
Akkoriban fel sem tűnt nekem, hogy a mamához mindig kettesben mentünk, apám vagy a bátyám sosem jött,  húgom pedig akkor még nem is volt. Többnyire vasárnap mentünk, néha szombat délután, anyám szépen felöltöztetett, sőt mindig meg is fésült, ami annak, aki ismer, nyilván mond valamit ezeknek a látogatásoknak a jelentőségéről.
Szerettem azt az Anna utcai lakást. Egyetlen hatalmas, rögtön az udvarból nyíló helyiségből állt az egész, konyha, nappali, háló egyben. Na nem mintha abban az időben lett volna olyasmi, hogy hálószoba. Ennek tulajdonképpen csak azért volt jelentősége, mert ha mentünk, általában otthon volt a Géza bácsi is, aki nem a nagyapám volt, viszont a Mamával együtt lakott. Hogy belecsempésszek valamit a történeti hűségből is ebbe a históriába, azért azt megemlítem, hogy az ő vezetékneve volt kiírva a kapucsengő mellé.
Géza bácsi különben nem sok vizet zavart a látogatások alkalmával, mert ha különösen jó napja volt, odamorgott nekem valami köszönésfélét, én meg hogy keziccsókolom Mama, kezicsókkolom Géza bácsi, nagyanyám kicsit megölelt, kaptam a kezembe valami kelt tésztás süteményt, aztán mindjárt mehettem is az udvarra játszani, menj kislányom kicsikét ki, futkozzál az udvaron. Én meg örültem, mint majom a farkának, mert futkozni magamban ugyan nem volt kedvem, de az udvaron jó levegő volt, sütött a nap, és lehetett hanyatt feküdni a pad mellett, és nézni, hogyan játssza át magát a napfény a faleveleken. Szerettem azt az öreg kertet.
Persze ha esett, akkor nem lehetett kiszabadulni. Akkor ott kellett ülni a szobában, és úgy csinálni, mintha nem hallanám, miről beszélget anyám és a mama, meg mintha nem látnám Géza bácsi idegen hátát a fotelben, aki éppen valamit nézett a tévében. Hogy ne legyek láb alatt, meg ne figyeljek rájuk, ilyenkor a mama kinyitotta a vitrines szekrényt nekem, és kedvemre nézelődhettem az isten tudja mikori nippek, meg porcelán szobrocskák között. Csak tapogatni nem nagyon volt szabad őket, nehogy már eltörjem a dédike ibolyás bögréjét, ami örök emlék.
Egyetlen dolog volt, amit minden esős napon kézbe vehettem, sőt, amit nagyanyám maga mutatott meg mindig nagy mosolygások és kacsintások közepette, a varázsüveget. A varázsüveg végeredményben nem is üveg volt, hanem egy duplafalú pohár, amit ha megdöntött az ember, a két fal közötti élénksárga folyadék visszafolyt a belső részbe, és ettől úgy festett, mintha eltűnt volna, pedig nem is ittuk meg.
Ez a kis trükkös pohár valamiért nagyon tetszett a mamának, rám meg átragadt az öröme, ilyen a gyerek, akarja, hogy valami közöset találjanak benne magukkal a felnőttek, hogy legyen miért szeretni.
Én saját magam számára is őszintének tűnő lelkesedéssel nézegettem a poharat, de többnyire hiába, nagyanyám hamar beleunt a soha el sem kezdett beszélgetésbe velem, és visszaült anyám mellé az ebédlőasztalhoz, hogy tovább sutyorogjanak a nagyapámról, meg a család többi tagjáról. Én meg visszasírtam a nyári vasárnapokat, amikor legalább a falevelekkel meg a galambokkal lehetett beszélgetést fantáziálni a kertben.
Aztán a mama egyszer csak már nem lakott ott többé, mert a legkisebbik lányához költözött a Kertvárosba. Oda már apám is jött, meg a bátyám is, és a mama most már a bátyámnak is mutogatta a varázsüvegét. De megmondom őszintén, szerintem az egyáltalán nem ugyanaz a pohár volt. Itt az új helyen csak egy kopott vásári ócskaság volt a szekrényben, amit bárki megnézhetett. Azt a régi varázsüveget, hogy más kezébe soha ne kerüljön, elástam az Anna utcai kertben.

Vektoriális

Nem vagyok egy Kundera szakértő, csak A lét elviselhetetlen könnyűségét olvastam tőle eddig, ezért lehet, hogy hosszú távon nem is lesz igazam, amikor azt mondom, Kundera egy vektoriális típusú szerző. Legalábbis ebből az egy könyvből erre következtettem.
Vektoriális szerzőn különben azt értem, hogy az író minden mondata egy irányba mutat: egy igazság (na jó, ez marhaság), egy gondolat, egy világlátás felé, és ebben semmiféle kétséget vagy bizonytalanságot nem tudok felfedezni.
Hasonlít Kundera ebben egy kicsikét Lénárdra, meg abban is, azt hiszem, hogy nagyon érthetően fogalmaz. Nagyon odafigyel arra, hogy a gondolat ne zavarodjon bele a mondataiba. Ez a lineáris mondatszerkesztés olyan írói eszköz, amit mindkettőjükben kedvelek. (Sokan mondják, túl sok a kijelentés az ilyen szövegben, túl sok a kinyilatkoztatás, de engem ez nem zavar. Sőt. Megnyugtat.) A hasonlóság azonban itt véget is ér, Kundra regényt ír, valóságnak tűnő fikciót, Lénárd meg beszámolót ír egy fikciónak tűnő valóságról. Kundera író, Lénárd egy orvos, aki ír.
Eddig azt hittem, nem szeretem Nietzschét,  és nem szeretek az ő Isten nélküli világán gondolkodni, de Kundera miatt ezt most át kellett értékelnem. Mármint nem a szeretést, hanem a gondolkodást.
Kundera regényének története felkavaró és időszerű. A mondatokkal szemben a történetvezetésre már nem a linearitás jellemző, inkább valami örvénylő mozgás. Az északi féltekén vagyunk, az óramutató járásával egyező irányban örvénylünk. (Vajon a déli féltekén a történetek is inkább visszafelé szeretnek haladni? Na jó, ezt azért nem hiszem.)
A lét elviselhetetlen könnyűsége az  feltétlenül elolvasandó könyvek kategóriájába tartozik, mert kényszerítő erővel bír az olvasóra nézve. A szeretetről kell gondolkodni miatta, és ez jó, mert egyébként az ember hajlamos időhiányra és érdektelenségre hivatkozva hanyagolni ezt a témát a hétköznapokban.
Amit Milan Kundera a szeretetről mond, az meglehetősen összetett. Tulajdonképpen azt hiszem, ezt mondja tényleg. Hogy bonyolult, hogy sokváltozós, hogy legalább egy másodfokú egyenlet, aminek bár több megoldása is lehet, a megoldóképlet elég gyakran csődöt mond. Úgy fest a szeretet matematikailag értelmezhető, de nem feltétlenül megoldható feladat.
A könyv végén van egy nagyon érdekes rész, amikor a szerző a kutya halála kapcsán arról elmélkedik, mennyivel egyszerűbb a szeretet ebben az esetben, mert egy időben változatlan intenzitású szeretettel van dolgunk. Egy, az ember felé irányuló konstans energiaárammal. "A szeretet, amely a kutyát az emberhez fűzi, idilli szeretet. Nincs benne nézeteltérés, szívettépő jelenet, fejlemény." Lehet, hogy Nietzschének is jobb lett volna a ló helyett egy kutya.
Mindenesetre az jól kiderül, hogy ha örök szerelem nem is, örök szeretet még lehet. Kérdés, hogy ez akkor most végeredményben jó hír-e vagy rossz. Mert az is kiderül, hogy néha a pozitívból lesz a negatív és/vagy fordítva.
Mindenképpen többször is elolvasandó.

Laurie Anderson

Nem olyan könnyű megmondani, mi vonz egy emberben, de biztosan nem egyszerűen az, amit létrehoz. Inkább az, ahogyan valamit létrehoz, és ahogyan az alkotás és az ember kapcsolata tükröződik a munkájában.
Már amikor a nyolcvanas években először hallottam Laurie Andersont, megfogott valami ebben a nőben. Nem a zenéje.
Nem tudom, hogy kell azt hívni, amit csinál, vagy hát tudom, de az elnevezéseknek nincs jelentősége. Van viszont jelentősége egyrészt a hangjának, a zenei virtuozitásának, a gondolatiságának, annak hogy úgy zenél, képeket hallok.
Sokféle stílusa van, hol jobban, hol kevésbé emészthető.  Rees után ma Anderson, mert valahogyan ez a nő csillagász és kozmoszkutató, matematikus és nyelvész. Közben zenész, aki képeket készít.
Milyen zene ez? Van benne mindenféle. A minimalizmusból annyi amennyi még jó, az elektronikából annyi, amennyi még nem embertelenít el, a hangjából pedig végtelen sok.
Laurie Anderson hamarosan hatvanöt éves lesz. Azt szeretném, ha száz évig élne.




1:13-nál 'so thick', nem 'so think', de egyébként stimmel.

Valami

Valami vírusom van. Mondanám, hogy influenza, de ez elég valószínűtlen. Mindenesetre elviszem dolgozni magammal.
Tegnap a vírus mellékhatásaként fellépő nihilemet Martin Rees csillagász és kozmológus(??) TED-es előadásával kúráltam. Sikeresen. Nincs a természettudományoknál jobb antidepresszáns. (Csak az alvás, de azt nem lehet, mert a Tigrisnek jetlag-je van, napok óta háromkor ébreszt.)
Rees egyébként zseniális. Többek közt arról beszél, az ember ott áll a kvantumvilág és a kozmosz határán, és benne mindkettő megvan.
Ez a méret kérdés, ez nagyon izgalmas. Meg a komplexitás. És hogy tőlünk talán néhány milliméterre létezik egy másik univerzum, de nem tudunk róla, mert az egy másik dimenzióban mért milliméter.
Ez a kedves csillagász a változásról is beszél. Arról, milyen gyorsan fejlődünk, de ez a bolygónk, a csillagrendszerünk életében egy rövid pillanat.
Mi jöhet még? Ma nem a világvége, csak egy újabb munkanap. Kíváncsi vagyok, az innen milliméterekre lévő univerzumban is ennyire szarul lennék vagy sem.
(Alul lehet magyar feliratot választani hozzá.)

A pofonokról

Harminckét éves voltam, amikor először arcul ütött az élet. Majdnem krisztusi kor...
Emlékszem, hogy meg voltam lepve. Nem is nagyon értettem, de hát a pofonokat nem is lehet érteni, mert nem arra valók.
Az ember persze nem várja a pofont, hiába tudja, hogy kötelező gyakorlat. Aztán Isten pontoz, azt mondja, hmmm ... elemek nehézségi foka: lássuk csak, volt egy dupla leszúrt, megizé forgás, az 7.1, a végén hiányoltam egy duplát ugyanis, és akkor a kivitelezés az csak 7.0, mert a második leérkezésnél rontott. Lehetett volna jobb is, ez a lényeg, tessék edzeni, visszatérünk erre pár év múlva.
A második pofon általában nagyobb, és gyakorta előfordul az is, hogy elered az orrunk vére. Ennek két oka lehet, vagy tényleg nagyobb a pofon, vagy az aprócska rutin okán a szemünk sarkából észrevesszük a lendülő kezet, és ösztönösen is elrántjuk a fejünket. Ez semmiképpen sem szerencsés, mert a pofon, hogy is mondjam, bája, lényege, éppen a meglepetésben van. 
Valószínűleg ez az oka annak, hogy Isten a második pofon után kénytelen hosszabb időt kivárni a harmadikig.

Landfill

Tegnap délután még egészen biztos voltam benne, hogy írok egy káromkodós posztot, mert volt egy igen rövid megbeszélésünk, mely során Bridget tulajdonképpen azt mondta, hogy szerinte a törvény megszegése indokolható azzal, hogy kevés a pénz. Pedig a törvényszegés nem indokolható semmivel. Vagy indokolni éppen indokolható, de az attól még törvényellenes.
Bridget ugyanis takarékoskodni szeretne, a megszorítások miatt az intézménytől elvontak több, mint öt millió forint bért, tehát egyre világosabb, hogy ki kell rúgnia mondjuk kábé három-négy embert viharsebesen, amit viszont, mint annyi mást, nem akar nyíltan felvállalni. Helyette éreztet.
Most éppen Gofri volt soron az éreztetésben, hiszen 'túl sokan' tanulnak emelt szinten magyar nyelv és irodalmat, holott ez egy más profilú iskola, nem kellene(=tilos) ezentúl ilyesmire motiválni a diákjainkat. Tanuljanak szakmai tárgyat, és punktum.
Pedig a diáknak törvény adta lehetősége, hogy az öt kötelező érettségi tárgyból emelt szinten tanulhasson, ha akar. Most mosolyognom kell. Pláne, hogy miután erre emlékeztettem, burkoltan megfenye felhívta a figyelmemet arra, hogy lesz olyan iskola jövőre, ahol nem lesz idegen nyelvből emelt szint. Csak hogy ne ugráljak. Most már röhögök.
Szóval arra gondoltam tegnap délutáni igazságérzetemtől hajtva, hogy írok egy káromkodós posztot. Aztán este elmentem színházba, és okos, szép és értelmes embereket láttam a színpadon. Megvigasztalódtam. Ezek szerint vannak a világban normális emberek is.
Most azt gondolom, ma már nem pazarlok érzelmeket Bridgetre. Egyszerűen csak teszem a dolgom, és nem érdekel, mivel fenyegetőzik. Attól, hogy az ember a felmászik a világ legkisebb szemétdombjára, és onnan kukorékol, még nem a Mont Everest csúcsait hódította meg. Ez a szemétdomb ráadásul egy mélyföldön fekszik. És ez pillanatokon belül ki is fog derülni.

Giccsbook

‎"Nem vagyok egyszerű! Csalódtam már olyan emberben, akiben teljesen megbíztam! Nevettem már a könnyeken és könnyeztem a saját nevetésemen! Ütöttek, álltam, rúgtak tovább tűrtem és nem ejtett rajtam sebet egyetlen pofon sem! Kitéptem a szívem, és oda adtam annak aki nem érdemelte meg! Máskor olyan elől zártam el azt, aki mindent megtenne értem! Megtanultam megbocsájtani a megbocsájthatatlant és elfelejtettem amit más soha nem lenne képes! Segítettem a legrosszabb ellenségemen, de rajtam nem segített senki! Tanultam, és megbuktam, felálltam aztán újra földre rogytam! Éltem az életem, máskor temettem a lényem! Mégis itt vagyok! Készen arra, hogy megmutassam az élet lehet bármily kemény, igen is érdemes végigcsinálni!" :-)))
(Ismeretlen szerző. Facebook.)

Úgy veszem észre, azokat a könyveket, amik tetszenek, a vége felé lassabban olvasom. Nem akarom érezni az utolsó lap utáni ürességet.
A lét elviselhetetlen könnyűségét is lassan fejeztem be, sokat gondolkodtam az utolsó oldalakon, mintha ettől a lét könnyűsége elviselhetőbb lenne ... Egyrészt a szeretetről gondolkodtam, másrészt a giccsről, de még Nietzsche torinói lováról is, most mégis csak a giccsről szeretnék megemlékezni. A többiről máshol vagy máskor.
Kundera a könyv utolsó előtti részében sok energiát fektet a jelenség magyarázatába, és ez most jól jön, mert sajnos van ennek létjogosultsága, a giccs mára nagy divat lett. Facebook divat.
Aki nincs a Facebookon, az nem is létezik, mondják sokan. Ami nincs a Facebookon, az nem is létezik, gondolja az üzleti élet, a politika, az átlagember, a marketinges. Az információ szabad hozzáférésének jegyében ma mindennek jelen kell lennie a Facebookon ahhoz, hogy létezőnek hasson. A művészetnek is ott a helye.
De nagyon ritkán látni Degas képeket megosztva, ritkán látni egy-egy impresszionistát. Ha elő is fordulnak festmények, leginkább valamilyen gegbe ágyazva néznek vissza ránk. (Van Gogh, Nincs Gogh) Baj ez? Nem. A baj nem ez.
A lehetőség, hogy sokszáz emberrel megoszthassuk az érzelmeinket, túl nagy kísértésnek bizonyult a ma embere számára. A giccs ugyanis éppen erre való. Milan Kundera azt írja: 'A giccs a meghatódás két könnycseppjét csalogatja elő... Az első könnycsepp azt mondja, milyen csodálatos, amikor gyerekek futnak a gyepen! 
Milyen csodálatos az egész emberiséggel együtt meghatódni azon, hogy a gyepen gyerekek futnak! - mondja a második.
A giccsből csak ettől a második könnycsepptől lesz giccs.'
A Facebook a korrekt információcsere terepe és a társadalmi kapcsolatok multitaskingjának játszótere. De a közös könnyezés leküzdhetetlen igénye miatt az elmúlt hónapokban a Facebook a giccsipar legkedvesebb gyermekévé lett. Ha az ember nem elővigyázatos, úgy ömlik rá a giccs, hogy levegőt is alig kap. Minden reggel gyerekek futnak a gyepen, kutyuskák csóválják a farkukat a réten, életigazságok ezrei ajánlják, hogy megoldják sorsunk feszítő problémáit.
Hogy mi hívta életre a leküzdhetetlen együttkönnyezés igényét, az számomra rejtély. Talán a társadalmi felelősségvállalás kedves gondolatához is kapcsolódik mindez. De Kunderának megint igaza van: 'egy olyan társadalomban, ahol minden hatalmat egyetlen politikai mozgalom birtokol, egy csapásra a totális giccs birodalmában találjuk magunkat'.
Hogy a Facebook felhasználói csak Magyarországon vannak-e ennyire belebolondulva a gyepen szaladgáló gyerekekbe, nem tudom. Még az is lehet, hogy az információ birtoklása lassan világpolitikai mozgalomnak tekinthető. Akkor viszont világjelenséggel állunk szemben.
Ha így van, nincs messze az idő, amikor új jelszó jelenik majd meg. 'Világ giccskedvelői egyesüljetek!'

Kétség

Azt hiszem, a kétség kicsit olyasmi, mint a fogszuvasodás. Nagyon pici rés is elég ahhoz, hogy elkezdődjön. Elég, ha gyengül az immunrendszer, ha a sav-bázis egyensúly megbillen, a fogzománc megpuhul, és kész, elindul a fogromlás.
A hit kétsége éppen olyan, mint bármilyen más kétség, ha egyszer befészkelte magát valahova, nehéz megszabadulni tőle. Erre gondoltam múlt héten, amikor megnéztem John Patrick Shanley Kétely című filmjét. Csak úgy voltam vele, pont Nagyhéten írjak a kétségről?
A film érdekes, jól bemutatja a jelenség lényegét, pedig a kétely szinte megfoghatatlan természetű. A rendezőnek mégis sikerül megfognia azt az első szörnyű pillanatot, amikor az ember a bizonyosság melegsége helyett a kétség jéghideg idegfájdalmát érzi. Először csak egy pillanatra éri el az ideget a fájdalom, akkor még győzködi az ember magát, hogy dehogyis fáj, csak rosszul haraptam, csak túl hideg volt a víz. Aztán eltelik néhány hét, és nem lehet becsapni többet magunkat.
Az ember számára nem adatik meg a bizonyosság se Istennel, se a másik emberrel kapcsolatban. Még a legbuzgóbb vakhit sem elég jó fegyver a kétség ellen. Nincs az a páncél, amin be ne tudna furakodni. Még a legbiztosabb szerelem, a legszorosabb barátság sem ad teljes védettséget.
Kiváló színészek játszanak a filmben, legelébb is Meryl Streep, aki az elvakult, önmagában az utolsó leheletig biztos rendfőnöknőt alakítja, aki biztos a dolgában, aki biztos abban, hogy a pap megrontotta a kisfiút, akiben soha egy pillanatra sem támad fel a kétség. Egészen addig, amíg el nem üldözi a papot, amíg a rendre és félelemre épülő szabályokat ismét biztosítva nem látja az iskolában, amíg minden helyre nem áll. De akkor, a visszakapott rend pillanatában feltámad benne a kínzó, legyőzhetetlen kétség.
Azt hiszem, ez a film azoknak talán kicsivel többet mond, akik hívő emberek, mint azoknak, akik nem. (Nem a kétség természete miatt, hanem a film katolikus háttere miatt. Nehogy félreértsük, az is jól értheti, mit mond a film a kétségről, aki nem vallásos, de a hitüket gyakorló nézők vagy a katolikus hitvilágot ismerők számára, azt hiszem, sokkal jobban érthető a kétség ellen folytatott küzdelem. )
A hit a legritkább esetben vak. Olyan ember talán nem is létezik, aki vakon tud hinni valamiben, legyen ez Isten, egy másik ember vagy egy elképzelés. Pedig a Nagyhét tanulsága a kétségek nélküli bizalom kellene, hogy legyen. De az ember erre nagyon ritkán képes. Mert ahogy a filmbéli Flynn atya mondja mindjárt a film eleji prédikációban: a kétség mindig talál magának társaságot.