A távolságot

Most, hogy amúgy sem tudok éjszakánként aludni az orrnyálkahártyámat berobbantó pollenek miatt (éljen a nagy széllel érkező eső nélküli hidegfront), éjszakánként tévézek. Furcsa élmény, azt hiszem legalább három éve nem néztem hírműsorokat, sőt, talán valahol szeptember 11 környékén szoktam le róla. Most azonban a barátaim iránt érzett aggodalom idekergetett a CNN élő hurrikán showja elé.
Hát igen. Ez is hír, ez is izgalom, ez is eladható. Próbálom a jó oldalát nézni, és arra gondolok, azért micsoda előny a tájékoztatás, az információ. Hátha így is meg lehet menteni emberéleteket. Meg, lássuk be, az ember ostoba, azt hiszi megúszhatja, aztán nem. Így legalább van fórum arra, hogy elmondják, húzzanak a francba vagy maradjanak a seggükön. (Jó, nem húznak, nem maradnak. Így legalább nem csak a saját, hanem más életét is kockára teszik...)
De nem ez a lényeg, én tényleg aggódom, tényleg tűkön ülök, mikor hordja már el magát Irén, merthogy a takony és a kiszáradt száj mellett bizony a gondolataim sem hagynak aludni. Azon gondolkodtam az éjszakai tévézés közben, hogy a hír milyen távolságig hír, és milyen távolság után válik már inkább csak szenzációvá.
Ma éjjel képeket láttam a líbiai felkelésről (hú tényleg, ezt mintha hallottam volna máshol is). Szokásos képek, gyerekek géppuskával, riporterek szaladgálnak golyóálló mellényben, míg fejbe nem lövi őket egy orvlövész, ismeretlen arab feliratok ... Most látom, micsoda forrongás van ott. Közben aprócska spot bevágva: Taiwant most trafálja telibe egy hármas tájfun. Borzalmas. De az már tényleg túl messze van innen.  Azok a halottak már nem az én halottaim lesznek ...
Azt hiszem, az ember egyszerűen nem tud korlátlan mértékben tragédiát és szomorúságot befogadni. Van egy kilométerekben és barátságokban mért tragédiahatár. A hírtelevíziózás, a nyomor élő közvetítése ezeket a határokat feszegeti. Az emberek pedig  nem érzéketlenné váltak a televíziózás évtizedei alatt, hanem egyszerűen csak működésbe lépett az önvédelmi mechanizmusuk. Talán nem is lehetne másképpen elviselni a világot. Elég egy üveggolyó is.

Irén

Nem tudok nem aggódni emiatt a nő miatt. Tegnap írtam Marknak, mert egyrészt ezer éve nem hallottam semmit róla, csak futólag arról, hogy bekerült az oktatási bizottságba (nem, ez ott nem pénzes meló, továbbra is tanít.), másrészt hiába döglök itt bele a melegbe, meg a pollenekbe, még kristálytisztán emlékszem Idára is.
Szárazföldi emberként elég nehéz elképzelni egy hurrikánt, mert a televízióban látott képek nem adják vissza azt az erőt, amivel a természet revansot vesz a magát felsőbbrendűnek gondoló emberen. A hurrikán, még ha trópusi viharrá is minősítik vissza, nem az a kedves kis hölgy, akit a neve alapján elképzelünk. Igazából egy kíméletlen szuka.
A szárazföldi viharhoz képest úgy érdemes elképzelni ezeket a csajokat, mint egy mostanában lecsapó iszonyatos széllel érkező szárazföldi szupercellát, csak éppen ők sokkal tovább maradnak, nincs megkönnyebbülés és tetőcserép-szedegetés 2-3 óra múlva. Az előrejelzések szerint Irén körülbelül 24 órát marad egy-egy helyen. Tehát 24 órát dühöng a 130-150 kilométer per órás szél, tépi a fákat ki tövestől, szorítja vissza a lagunákba kíméletlenül az apálykor kilépő vizet. A borzalmas szél mellett ez a feltartóztathatatlan áradás, ami a legszörnyűbb rombolást okozza, mert mindent visz. Házat, autót, nehezen összegürcölt életet.
Mark azt írta tegnap, a szüleinek el kellett jönniük Brigantine szigetéről. Remélem, lesz még hova hazatérniük. Atlantic Cityt evakuálták. Nézem a volt tanítványaim Facebook üzeneteit, és legszívesebben bőgnék. Különösen a szegényebb negyedekben lakó gyerekek családjainak otthonát legalább évente kétszer amúgy is elönti a tenger. Az alsó részeken fekvő telkek, lakások az olcsóbbak, így bevándorlók többsége ott lakik. Nyomorból küzdelembe, Bangladeshből Amerikába. Most majd ők is kezdik elölről megint, örökké.
Déltől megáll az élet a keleti parton, leállították az Amtrak (amerikai MÁV) járatokat, lezárják a reptereket. Még New Yorkban is megáll a közlekedés. Hogy meddig? Nem tudom. Addig, amíg a keleti parton élők megint talpra nem állnak, megint újjá nem építik az elveszett otthonaikat, megint meggyászolják a halottaikat, és megint megmutatják, hogy az ember, ha a természeten nem is, önmagán úrrá tud lenni.
Kati beszámolóját érdemes elolvasni, ő érzékletesebben ír arról, mi történik odaát éppen. Én imádkozom a volt tanítványaimért, és a keleti parton lakó barátaimért. Nagyon remélem, hogy Isten odafigyel rájuk.

Nevekről

"A japán festő, Hokusai hatvanszor változtatott nevet, hogy hatvanszor ünnepelhesse a születését. " 
Eduardo Galeano


Egyébként ha hatvanszor nem is, harmincszor szinte biztosan. Ez most arról jutott eszembe, hogy már nagyon kezdek hozzászokni az Izabellához, olyannyira, hogy ha valaki utánam kiabálna az utcán, Isten bizony, még hátra is fordulnék. A héten meg ketten is a civil keresztnevemen szólítottak a telefonban olyanok, akiktől ezt egyáltalán nem szoktam meg. Nagyon meglepett, sőt bevallom, valahogyan idegenül is hangzott.
Akkor most ki vagyok én? Már Biedermann Izabella is?

Vagy vagy

Drága, sokat tipródtam, mi legyen ajándékba: sör vagy zene? Aztán kiderült, hogy lehet is. Sörennek nem volt igaza.

Munkanap 1.1

Azért a legkegyetlenebb mégiscsak az, hogy reggel még sötét van, amikor ébreszt az óra, és meg nem tudom mondani, hogy mikor lett a kedves-hűvös derengésből egyszerűen csak lámpakapcsolós hülye sötét.
Örömmel tudok viszont beszámolni arról, hogy az első munkanapot sikerült különösebb agybaj nélkül túlélnem, bár jónéhányszor kellett elmantráznom, hogy 'nemazéndolgomnemazénfeladatommajdmegoldják', de működött.
Én keserű szájízzel mentem, és úgy is jöttem haza. Nem az én iskolám az, ahol a vezető saját kényelme és boldogulása érdekében beáldozza azt a munkatársát, aki talán a legfontosabb volt a gyerekeknek. Tényleg nem.
A gyerekeknek ma még azért örülni fogok, hiszen a pótvizsga és osztályozóvizsga remény- és örömteli napjára virradtunk, de már az új diákok egy kicsit kevésbé érdekelnek, mint a régiek. Innen tudom a legjobban, hogy nem nagyon kell nekem már tanítani.
A könyvtárosunk viszont az én Lénárdomat olvassa, mármint az én könyvemet, és ez nekem nagy öröm. Legalább ennyi legyen, ha idéntől már csak félállásban van szükség az 500 fő alatti iskolákban könyvtárosokra. (De tényleg, miért is?)
A nap legszomorúbb percei meg naná, hogy azok voltak, amikor reggel nem várt VM kardigánja a székén, meg ő sem  szaladgált a folyosón. A legviccesebb meg kétségtelenül az volt, amikor fel kellett hívnom, hogy hova tettem a papírokat, ő meg szépen elmagyarázta, hogy hol találom őket a saját asztalomon. Jesszusom, már most mennyire hiányzik. Még ezer szerencse, hogy ma együtt fogunk ebédelni, és ezt az orra alá is dörgölhetem. És hogy a veszteséget igazán fel lehessen mérni: tegnaptól három magyar szakossal osztozom a tanári szobán. Isten legyen hozzánk irgalmas.

Sirályos....

"És Tényleg csak pár centire vagyunk a semmitől ide
Milliárd fényév a mindenség, és tényleg látszik, milyen szép...."

Tegnapi barátok

A tegnapi barátok megunhatatlanok.

Minőségi filmek vasaláshoz: A közellenség

Évente egyszer legalább újranézem ezt a filmet, most éppen az ominózus Gene Hackman mondat miatt, amiről jól kiderült, nem is ő mondta, nem is ebben a filmben és nem is Will Smithnek. A többi stimmel.
Az újranézéseknek csak részben van köze Will Smithhez. Nagyobb részben azért mégis az ötletnek, Gene Hackmannek és a kiváló rendezésnek tudom be, hogy időnként ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy megint betegyem a lejátszóba.
A történet maga nem új, a hatalom és a kisember harca, persze modern környezetben, háttérben az amerikai Nemzetbiztonsági Hivatallal, meg egy korrupt politikussal. A film az összeesküvés elméletekben hívők nagy táborának szimpátiájára tarthatott számot már 98-ban is, amikor elkészült, de számomra azóta sem csökkent a vonzereje.
A lövöldözésen, furfangos lehallgatásokon, üldözéses jeleneteken túl, legalábbis szerintem, a film gondolatilag is rendben van. Szépen ábrázolja a kisember kiszolgáltatottságát, és (kis segítséggel= volt CIA ügynök) vigasztalóan varázsol belőle hőst. Hiába, kell egy kis önbizalom nekünk is a világ ellenében.
Jó, nem egy romantikus, ingáztató darab, lehetőleg csak az vasaljon rá, aki szereti az akciójeleneteket, meg az efbíjájos kütyüket.
Aki nem csak Will Smith játékára és formás testére bukik, az sem lesz csalódott, mert a filmben nagyszerű színészek játszanak. Gene Hackmanen kívül lehet még örülni például John Voightnak, Gabriel Byrne-nek és Jason Leenek is, hogy csak azokat említsem, akiket én is kedvelek.
Ja igen, és csak párszor tartja néhány idióta vízszintesen a fegyverét lövöldözés közben.

A tündérutcai fiúkról

Az az érdekes, hogy a tündérutcai fiúknak Isten kéretlenül is elég sokat ajándékozott a játékos jókedvéből, mert már amikor az ember a címüket írja a borítékra, akkor ott, rögtön a Té betű tetejénél, hirtelen egy olyan indába akar átfutni az ember tolla, mint amilyen a lengyeltóti kertben a hinta melletti kerítésre tekeredő vadszőlő.  Nem azért írom ezt, mert mondjuk a tündérutcai fiúk például mindig nevetnének vagy jó lenne a kedvük, hanem mert még szomorúságukban is valahogyan benne van a túlfutó tollra rácsodálkozó mosoly ott a Té betű tetejénél.

Tulajdonképpen, ha jobban meggondolom, a tündérutcai fiúk elég komolyak. Felnőttes a hangjuk, meg az is, ahogy a kabátjukat leveszik a fogasról, és ahogyan reggel a borotva után nyúlnak. Ezekkel a felnőttes mozdulatokkal rejtegetik a gyereket a világ elől.

Igen, talán egy kicsit túl komolyak is. Komolyan veszik magukat, meg az életüket a hinta árnyékában egészen addig, míg a nyakuk a fájdalomig bele nem feszül a mozdulatba.

Ilyenek ezek a fiúk. Hogy egyenesen Istennek akarják megmondani, merre menjen a világ. Móg király helyett Leart keresik, a bolond púpjából előtekeredő kígyó helyett Gorgót látnak, a cirkusz hercegnőjét meg minden másnap Lédának gondolják.

Nem kritikából mondom, hanem szeretetből, de az a jó a tündérutcai fiúkban, hogy ezt ők egészen pontosan tudják, és amikor megharagszanak, akkor a haragjuk mögött is ott lakik az Isten jókedve, a káromkodásukban, ahogyan azt mondják, az Istenbasszameg, meg ott kergetőzik a megkönnyebbülés.

Olyanok ám, mint a vörös hajú lányok. De tényleg. Hogy csak rá kell gondoljak a tündérutcai fiúkra, meg arra, ahogyan fújja a szél a hajukat a dombtetőn, és mindjárt elmúlik a rosszkedvem

Natural Self

Új zene van, már megint egy mixerfiútól. Tetszik na. Ezt itt azzal az Andreya Tiranával hozta össze, akivel Bonobo is együtt szokott dolgozni. A deezer ennyire nem napra kész, de sebaj.