A tündérutcai fiúkról

Az az érdekes, hogy a tündérutcai fiúknak Isten kéretlenül is elég sokat ajándékozott a játékos jókedvéből, mert már amikor az ember a címüket írja a borítékra, akkor ott, rögtön a Té betű tetejénél, hirtelen egy olyan indába akar átfutni az ember tolla, mint amilyen a lengyeltóti kertben a hinta melletti kerítésre tekeredő vadszőlő.  Nem azért írom ezt, mert mondjuk a tündérutcai fiúk például mindig nevetnének vagy jó lenne a kedvük, hanem mert még szomorúságukban is valahogyan benne van a túlfutó tollra rácsodálkozó mosoly ott a Té betű tetejénél.

Tulajdonképpen, ha jobban meggondolom, a tündérutcai fiúk elég komolyak. Felnőttes a hangjuk, meg az is, ahogy a kabátjukat leveszik a fogasról, és ahogyan reggel a borotva után nyúlnak. Ezekkel a felnőttes mozdulatokkal rejtegetik a gyereket a világ elől.

Igen, talán egy kicsit túl komolyak is. Komolyan veszik magukat, meg az életüket a hinta árnyékában egészen addig, míg a nyakuk a fájdalomig bele nem feszül a mozdulatba.

Ilyenek ezek a fiúk. Hogy egyenesen Istennek akarják megmondani, merre menjen a világ. Móg király helyett Leart keresik, a bolond púpjából előtekeredő kígyó helyett Gorgót látnak, a cirkusz hercegnőjét meg minden másnap Lédának gondolják.

Nem kritikából mondom, hanem szeretetből, de az a jó a tündérutcai fiúkban, hogy ezt ők egészen pontosan tudják, és amikor megharagszanak, akkor a haragjuk mögött is ott lakik az Isten jókedve, a káromkodásukban, ahogyan azt mondják, az Istenbasszameg, meg ott kergetőzik a megkönnyebbülés.

Olyanok ám, mint a vörös hajú lányok. De tényleg. Hogy csak rá kell gondoljak a tündérutcai fiúkra, meg arra, ahogyan fújja a szél a hajukat a dombtetőn, és mindjárt elmúlik a rosszkedvem

Natural Self

Új zene van, már megint egy mixerfiútól. Tetszik na. Ezt itt azzal az Andreya Tiranával hozta össze, akivel Bonobo is együtt szokott dolgozni. A deezer ennyire nem napra kész, de sebaj.

A fényképészetről

Én a nagyanyámra gondolok. Már hogy neki jutott eszébe ez az egész fényképezés. Hogy maradjon emléke, meg hogy ne érezze magát annyira hibásnak abban, hogy a Lizi meghalt. Erre kellett az új ruha is.
Ezt én persze nem tudtam, csak hogy szombat reggel korán felébresztett, még meg is fésülte a hajam, és szalagot kötött a fonásba, hogy csinosabb legyek, pedig addig ezt sosem csinálta.
Aztán kézen fogott, és elmentünk két utcával feljebb,  a Terihez, aki ruhákat is varrt ősztől tavaszig, ha úgy hozta a szükség. Emlékszem, nagyon izgatott voltam, hogy saját ruhám lesz végre, nem csak amit a Juli levetett, mert azon mindig voltak valami kis foltok elől, amit nem vitt ki egészen a mosószappan. Annyira izgatott voltam, hogy mire a Teriék házához értünk, meg kellett állnom az egyik bokornál, mert majdnem bepisiltem.
A Teri különben kedves nő volt, mindig mosolygott ránk, ha találkoztunk az utcán, de most szomorúan és szótlanul dolgozott. Nagyanyám megengedte, hogy leüljek a kályha mellé a konyhában, de ő, amíg a Teri dolgozott, mindvégig az ablaknál állt, és az utcát nézte.
Hazafelé izgatottam szorongattam nagyanyám kezét, alig vártam, hogy felhúzhassam az új fehér ruhát. Mikor hazaértünk, egy ismeretlen férfi álldogált a konyhában. Ahogy beléptünk, anyám már vette is ki a ruhát nagyanyám kezéből és eltűnt vele a hátsó szobában. Kis idő múlva aztán mi gyerekek is bemehettünk utána, és megnézhettük, hogyan fényképezi le a férfi Lizit az ágyon fekve.
A temetésre alig emlékszem, csak arra, hogy nagyon sírtam, anyám meg vigasztalt, hogy most már semmi baj, mert a Lizi az angyalokkal lesz. Én meg nem mertem megmondani neki, hogy nem azért sírok, mert a Lizi az angyalokkal lesz, hanem mert az én szép, új, fehér ruhám is odakerül.
A poszt-mortem fotográfia különös műfaj. 

Vietnám

Ezért járok jógára.
Hogy jobban tudjak nyújtózni innen kifelé a keserűségből.

A házasság vége

Egyszer nagyon régen Gene Hackman iszonyú bölcset mondott, ha jól emlékszem, Will Smithsnek. Azt mondta, egy házasságban vannak jó évek, és vannak rossz évek.
Dean és Cindy csak néhány éve házasok, de a házasságukban a jó évek már elmúltak, és beköszöntöttek a rosszak. A Blue Valentine című film értékét tulajdonképpen a két ember kapcsolatának jó és rossz évei között kifeszülő érzelmi kettősség ábrázolása adja.
Én még semmit nem láttam Derek Cianfrance-tól, de a film alapján azt kell mondjam, tehetséges rendező. A két főszereplő, Ryan Gosling és Michelle Williams, pedig kiválóan alakítja mind a megkeseredett, csalódott, a másiktól elhidegült társat, mind az éppen egymásba szerető két fiatalt.
A történet tulajdonképpen hétköznapi, a szereplők élete teljesen hihető, a nagy mágia az érzelmeké. Azon gondolkodtam, talán azért olyan kedves, megindító és végtelenül szomorú ez a film, mert olyan jól adja vissza, mennyire nehéz bármit is tenni, ha az érzelmek megváltoznak. Mennyire könnyen lesznek alapvetően jó emberekből egymást bántó emberek.
A kapcsolat (a szerelem, a házasság) vége nagyon nehéz. Azt hiszem, sokan elfelejtik, azt éppen úgy meg kell szenvedni, mint a szerelem kezdetén a kétségeket. Olyan, mint a születés és a halál. Mindkettő fájdalmas.
A Blue Valentine két idősíkjának párhuzamosan futó történetét nézve egyszerre érezzük a születés és az elmúlás keservét, ámulunk hitetlenkedve, a sok édes örömből hogyan lesz keserű méreg.
Pedig lesz, tudjuk, semmi sem tart örökké, legfeljebb ha Gene Hackmanre gondolunk, abban reménykedünk, nekünk, pont nekünk, majd lesz erőnk túllendülni valami csodamódszerrel a nehéz éveken.
A Blue Valentine házaspárja esetében már nincs hova visszalendülni. A házasság véget ér, a család széthullik. A rendező, hála az égnek, nem moralizál, viszont szépen hagyja kirajzolódni a kötődés és az elszakadás pszichológiai ívét.
Édes-bús, szomorú, igaz szerelmi történet, ami bárkinek tetszhet, aki volt valaha szerelmes, aki volt valaha házas. Mondjuk, nem könnyű nézni, éjjel 1-3 között nem annyira ajánlom, utána nehéz elaludni, és hasogató fejjel lehet ébredni.
A film jól sikerült mindenféle szempontból:  rendezésileg, színészileg, maszkilag, szexjelenetileg, zeneileg. Annyi csak, hogy hajnali kettő körül nekem úgy tűnt, a hoteljelenetnél lehetett volna vágni pár percet. De ez nem biztos, majd megnézem még egyszer nappal is.

Személyes névmások

Az én és én kombinációt nem találtam különösebben érdekesnek. A te és én már sokkal izgalmasabbnak tűnik.

Lélek-zet

Nem akarom elkiabálni, de mintha nem lenne több bontatlan doboz. Ez persze önmagában még nem egy jelentős teljesítmény, és nem jelenti azt, hogy rend is van mindenhol, de mondjuk mérföldkő a költözés sagában. Sőt, tegnap este még a könyvespolcon is sikerült kicsit pakolni, így az óriási káoszból minikáoszt alakítottam ki. Lukácsot látókörön kívülre száműztem, Augustinus mellé pedig végre bekerülhetett Martin Buber A tűzpiros hajú Friderika helyett.
Hogy ettől-e vagy attól, hogy Borcsi és a macska is rajtam aludt, egy éjszakára elhagytak a rémálmaim, és végre kialudtam magam. Jó lenne pár ilyen éjszaka, de jövő szerdán már dolgozom, úgyhogy hamarosan várhatóak az iskolai típusú rémálmok.
Azért nagyon igyekszem nem stresszelni azon, mi mindent nem csináltam meg a szabadságom alatt, és próbálok mélyeket lélegezni. Ezt is a jógából tanulom.
Ja igen, beköszöntött az allergiaszezon. A homeopátiás orvos szerint nem véletlen, hogy ilyenkor van bajom. Szerintem sem. Segít ez rajtam? Nem. Egy újabb biztos tudás, amivel nem tudok mit kezdeni.
Tényleg, nem lehetne, hogy csak olyasmiben legyek biztos, amivel kapcsolatban tudok is tenni valamit? Mert ebből a tehetetlen tudásból kicsit sok van raktáron. Ezeket kellene bedobozolni örökre.

Utazókról

Nem kedvelem, ha sajnálnak. Sőt egy bizonyos határ után már az önsajnálat sem szórakoztat.
Pedig érdekes divatja van ma az önsajnálatnak és a sajnálatnak egyéni és nemzeti szinten is. Ha megnézem a híreket, jót nem hallok. Csak rossz híreket, amitől sajnálhatjuk magunkat, meg lesajnálhatjuk az egész országot úgy anblokk. Történelmi negatív csúcs, meg zuhanó gazdasági mutatók, meggyilkolt vagy megkínzott emberek... Ezzel kellene múlatnom az időmet nekem is.
A hatalom, pontosabban a Hatalom, az én torkom is szorongatni akarja. Elhitetni velem, hogy a világ lényege a pénz, alfája és omegája az anyagi, tárgyi gazdagság, a jó cipő, a jó étel, a biztonság, ami nincs, tehát küzdjek, gürcöljek lécci, és örüljek, hogy lyuk van a seggemen. Mindezért pedig nem kér mást, csak egy kis áldozatot. Egy kis önfeláldozást. Az értelmes élet idejét kéri, cserébe pedig a közönyt és az önsajnálatot adja ajándékba. Neki jó üzlet, mert aki fél, a létét félti, az nem szabad, azt rettegésben lehet tartani, azzal kényére-kedvére játszhat.
Azt olvasom mindenhol, hogy kevés a pénz. Most ez nem tudom, mennyiben új hír, hiszen a pénz mindig kevés, nincs annyi, amennyit nem lehet elkölteni. Azt olvasom, mert kinyilatkoztatják, hogy semmire sincs pénz. Nem adnak az egészségügyre, az oktatásra, a számlákra, a törlesztőrészletekre, a munkahelyteremtésre. Misztikus legenda, hogy a pénz az államé, nem az embereké, és ebből oszt annak, aki megérdemli. Ha jó gyerek volt. (Paternalizmus már megint. Hát hány apa kell egy embernek??)
Tényleg nem tudom, hogyan lehet pénzt csinálni. Más sem nagyon tudja, azok sem, akikről úgy gondoljuk, tudniuk kellene. Sem itthon, sem a világban, és ez nemigen változik, hiába szeretnénk hinni benne. Baj ez, de nem lehet vele mit kezdeni.
Mi marad akkor, ha nincs pénz? Ilyen helyzetekben az emberiség két út közül választhat. Az egyik az, hogy aki hiszi, hogy neki több jár (és ilyen mindig van), az leigázza azokat, akik ebben nem hisznek. A háború beruházási alkalom, piacélénkít, és jótékonyan csökkenti a fogyasztók összlétszámát, így tehermentesíti a túlnépesedéstől meggyötört bolygót, tehát környezetbarát. Szép, széles, kibetonozott út ez.
A másik ... a másik a belátás útja. A belátásé, hogy csak annyit fogyaszthatunk el a Föld javaiból, amennyi jut, nem pedig annyit, amennyi jár. Hogy az anyagi javak nem korlátlanok, hogy a szellem ugyanúgy értéket tud teremteni, hogy az élet értelme nem a sárga csekkek világában lakik. Hogy a szellem virágzását nem teszi tönkre a kertészkedés, mint ahogyan ezt Thoreau, meg mások is említették már. De a belátás útja magányos ösvény. Egy-két lépésnyom széles földút hegynek felfelé. Nem is járnak rajta tömegek.
Lénárd fiához írt levelében egy helyen azt írta: ".. Ki merem jelenteni: valamennyi, csak a valóságban leélt élet örökre, nyomtalanul illan el."
A BMW-k, a budai villák, a fényűző nyaralások nyomtalanul illannak el, ha csak a valósághoz, a tárgyi világhoz köti őket a tulajdonosuk. Enni kell, az igaz, de a kényelmet nem szabadna magától értetődőnek, esetleg szükséges létfeltételnek tekinteni, hiszen soha nem volt az, talán csak az utóbbi száz (százötven) évben, és a világ igen kis területén. Kellemes, de nem fenntartható ennyi kényelem ilyen kevés embernek.
Aquinói Szent Tamás még ifjú korában azt írta, 'az intelligencia forma és létezés.' Arra gondolok (bár ő nem erre gondolt), a forma a szellem szabadsága, a létezés pedig mi magunk lehetnénk.  Talán ha sikerül a szellem szabadságát megteremteni, utána életben maradni is könnyebb. Vagy nincs már akkora jelentősége.
Azt olvasom, a temetést olcsóbb kifizetni, mint életben tartani az írókat. De ezzel nem tudok egyetérteni. Az írónak annyi köze van a társadalomhoz, pláne az államhoz, mint egy vasutasnak. Bár a társadalomnak van felelőssége a tagjai iránt, életben maradni önállóan kell.

Ez az mostani anyagvilág teli van anyagturistákkal. Én viszont utazó szeretnék lenni, nem turista. Utazó, akit nem köt helyhez a pénztelenség, és aki akkor is utazik, ha már rég nincs pénze repülőjegyre.

Véglegesen poszt-paleo

Kicsit bosszús vagyok, és sajnálom is magam. Az van, hogy én már úgy érzem, túl vagyok a kőkoron. Sőt, semmiféle nosztalgiát nem érzek a kőbalta, a szakóca és a félig nyers mamuthús iránt. Mi több, az a szörnyű meggyőződésem támadt, én a kőkorban meg sem értem volna a negyvenhárom évet, hiszen már elvitt volna valami helyes kis gyulladás, esetleg egy jóképű kardfogú tigris.
Így viszont nem érzek semmiféle késztetést, hogy kőkorszaki módra vegyem magamhoz a génmódosított nyers marhahúst, az antibiotikumokkal kezelt pulykahúst, a gombák ellen permetezett nagy szemű szőlőt, meg a mandulalisztből tábortűzön sütött kenyeret.
Kicsit úgy érzem, mintha manapság mindig kellene valami pótlék, valami pótszer, valami bonyolult és mesterséges az egyszerű és érthető helyett. A paleo diétával is csak ez a bajom, ez a kényszeresség, ez az ideiglenes kifeszülése az akaratnak.
A helyzet az, hogy én is messzemenően Michael Pollannal vagyok, együnk ennivalót. És mivel az embernek mégiscsak a teljesség felé kellene törekednie, ne csak együnk, hanem szeressünk, dolgozzunk, olvassunk, írjunk, aludjunk, örüljünk ennek a rövidke itt töltött időnknek.  Talán így leszünk teljessé mi magunk is, és így nem leszünk ideiglenes megoldások. Merthogy ideiglenes megoldás senki sem szeret lenni.

Free-motion 2.

Saját

Nagysó-féle

Nos a free-motion egyáltalán nem olyan egyszerű dolog, mint amilyet a neve sejtetni enged. Bár ez nem újdonság, párszor elfilozofáltunk már arról, az ellazulás nehéz dolog. A free-motion quilting egy olyan technika, melynek során a steppelni szánt takaró (vagy bármi) szabadon mozog a varrógép talpa alatt, így bármilyen mintát , leginkább persze indákat, kacskaringókat, satöbbi lehet ilyen módon megalkotni. A free-motion egyik kulcsa a szálfeszesség és az ellazulás. Utóbbi a steppelő kliens részéről természetesen.
Azt hiszem, manapság csak ritkán éri olyan szerencse az embert, hogy egy profi patchwork és quilting szakértőtől tanulhat tanfolyamdíjak nélkül, puszta barátságból. Engem mindenesetre ilyen szerencse ért az idei Lengyeltóti Patchwork, Quilting, Cross Stitch és Szénhidrát Napok keretében. Egyszerűbbre fordítva: TSB teraszán idén kézműveskedésbe fogtunk, Nagysó takarókat varrt, megtanított free-motion steppelni, megtanult free-style keresztszemezni, (hímzett is egy gyönyörű pálmafát, illetve bocsánat egy íriszt), én pedig két év szerencsétlenkedés után végre megsteppeltem Borcsi takaróját.
Az őrült munkatempót viszont szénhidráttal és alkohollal oldottuk, így szenderedett jobblétre legalább három csomag arab lepény rusztikus padlizsánkrémmel, valamint fél üveg jóféle déli szilvapálinka.
A hetem mottója egyébként valóban a free-style, free-motion  kellene, hogy legyen, mert ezen az elmúlt héten a szokásosnál is nehezebben ment a lazítás. Olyannyira, hogy még az utolsó napokban is költözködős rémálmaim voltak.
TSB-nek rengeteg sok köszönet jár, amiért elviselte a napokig tartó varrógépcsattogást, amiért rengeteget dolgozott, hogy én azt csinálhassam, amit akarok. Hazaérve azt kellett megállapítanom, hogy ez is csak a Lengyeltóti teraszon fordulhat velem elő.
Azért legyen itt is pár kép a hangulat kedvéért.