Kritikai kiadás

Régebben nem gondoltam volna, hogy lehet úgy is rossz egy könyv, hogy tulajdonképpen nem is az a rossz, ami benne van. Ez az elmúlt néhány év újdonsága lett.
Gyerekkoromban maximum olyannal találkoztam, hogy egy könyv nem tetszett, mert untam, mert túl bonyolultnak találtam, mert esetleg nem tetszett a stílusa. Legtöbbször ennek ellenére végigolvastam, esetleg a túl unalmas kategória egy-egy darabját tettem csak félre.
A ma könyvkiadása azonban mintha esküt tett volna, hogy még azt is elszúrja, amit szinte nem is lehet. Pedig, gondolom, a dolog nem úgy működik, hogy na tessék, hoppá, adjunk ki gyorsan még valamit délután, mert van egy kis időnk...
Most nem a könyvkiadók még akár indokolható szellemi kurválkodásával van bajom, etetni kell a gyereket, ez van, hanem azzal, hogy ha már egyszer úgy dönt valaki, hogy kiadnak egy művet, akkor azt miért nem lehet tisztességesen megtenni.
Ha külföldi a szerző, akkor igényes fordításban például. Én egész életemben nem olvastam ennyi szarul fordított, magyartalan mondatot, mint az elmúlt 4-5 évben. És félre ne értsük, nem csak a fordító hibája, hanem a kiadóé, mert tényleg, ha az ember fordít valamit, akkor azt mégiscsak jó volna valaki másnak meg lektorálni.
Aztán például itt van a Hamvas életmű-kiadás. Huszonegy éve indult, első kötetként az Anthologia humanaval. Most kíváncsiságból levettem a  polcról. Akkoriban a kétszázötven forintért volt hozzá bevezetés, névmutató és voltak megjegyzések a kötet végén. A most ajándékba kapott Levelek az utolsó kötet, ha jól értem. Se bevezetés, se egy névmutató. 3600-ból nem telik.
Tegnap a női közös könyvtárnak beruháztam egy Zacher hogy is mondjam mibe, interjúkötetbe. Na mindegy. Szóval Dr. Karizs Tamás kérdezte Zacher doktort az élete dolgairól. Barátok, azért. Jó, nem leszek szemét, hát mondjuk én is kérdezhetném TSB-t vagy VM-et, esetleg Gofrit vagy mit tudom én kit, és akkor ezt kiadnám. Illetve persze nem, mert az ő nevükkel momentán nem lehetne eladni x+3 példányt, amitől ez akkor most rentábilis befektetés. És nem is a Zacher doktor sztorijaival van a gond, hanem hogy akkor ez most micsoda is műfajilag, és hogyan is van megírva. De ez még mindig hagyján, mert szeretjük a doktort, az itt-ott sántító történeteket is, ahogyan ez egy kötetbe itt össze lett gründolva ilyen különösebben nemtommileszbelőledemegírom stílben. Elnézzük.
A nagyobb baj az, hogyan is jelenik meg mindez ebben a kötetben vizuálisan. Mert azért igenis fontos a külcsíny is, az olvasó ember víziomán (bocsánat), szóval látványra is gerjed, mit csináljunk, nem csak a mondanivalóra. A látvány meg kicsit sokkoló. A borító képe elmegy, nyilván a célközönség elsősorban a doktor női rajongótábora, tesznek rá egy szép nagy portréfotót. Oké. De aztán a szedés, meg betűtípus főleg, az valami hihetetlen. Végig az volt az érzésem, valami lányregény skinjére lett ez ráhúzva, hogy akkor ezer példány Laura és a sminkkészlet, aztán háromezer Zacher interjúkötet. Nem így megy, de akkor is. És mindez akciósan kuponostól kettőezerhatért.
Tudom, nekem semmi se jó. De olyan nagy kérés ez? Hogy ha már kiadnak egy könyvet keménytáblával, akkor az legyen tisztességesen megcsinálva? Na jó. Elmegyek könyvtárba. Ott legalább mindjárt visszarakom a polcra, ha nem tetszik valami.