Nem szeretem az egyenruhák olajzöldjét és a bakancsra száradt sár világosbarnáját. Az unalom vagy a tehetetlenség szürkeségét sem szeretem.
A szabadságnak élénk színei vannak, mert aki szabad, az a színektől sem fél.
Lehet, hogy kényelmes dolog egy fakó seszín pulóverben beleolvadni háttérbe, de nem vall valami nagy bátorságra. Most nem arra gondolok, hogy ne lehetne logikus érveket felsorakoztatni a tehetetlenség és a megalkuvás mellé. Persze, hogy lehet. Csak belehal az ember.
Tényleg tavasz van. Tegnap, azt hiszem, három gólyát láttunk repülni észak-keletnek. A böjti szél elállt, a napsütés is próbálkozik. A tavaszi meleg mellett programok is ígérgetik magukat, lelkes vagyok, de egyelőre csak a teraszt árulom el, azt március végére írtuk a naptárba, a többi izgalmas találkozó, meg miegymás legyen most kicsit titok, nem is titok, inkább csend. Majd idővel.
Olyan vigasztaló, hogy vége a munkahétnek. Nem kedvvel mentem tanítani, és az sokkal fárasztóbb. A diákok is érzik a tavaszt, meg az influenzajárványt. Egyikük-másikuk végtelenül infantilis, így lesz, gyermetegségébe fullad a világ. Egyszer majd eljön az idő, hogy a gyerek nem nő fel, a felnőtt pedig megöregszik, és második gyerekkorát éli.
Különben semmire sincs időm. Állandó halogatásban élek, már legalábbis ami a barátságaimat illeti. Legalább három, szívemnek kedves embernek ígérgetem hetek óta a találkozást pedig ha most nem, mikor? Egyre több dolgom lesz, ahogy megyünk bele a márciusba.
Ma hetven éves anyám. Ezt is megéltük. Szerencse, hogy nem beteges, hogy talált célt az életben apám halála óta. Igazából holnap ünneplünk majd nagyot, jön a tesóm, lesz éttermi nagyebéd, torta, ilyesmik. Vajon én megélem a hetvenet? Pláne ép ésszel és emlékezettel? Nem hiszem. Ezt most nem pesszimizmusból mondom, hanem következtetek.
Legyen zene. Legyen még nyolcszáz utca, amin végigmegyünk.
Nagy szél van. Fújt egész éjjel. Böjti. Már nem hideg, de ellentmondást nem tűrő.Szeretem ezt a szelet, mert mehetnékem támad tőle. Jó, hogy ilyenkor aztán mindent kisöpör a tavasz; minden esőcseppet, minden könnycseppet felszárít. Helye legyen az új életnek.
Nem jutottam el hamvazkodni, de nem baj, porrá leszek azért adandó alkalommal, nem aggódom. A böjtre egy dolgot fogadtam meg komolyan. Meglátjuk, lesz-e erőm megtartani negyven napig.
Végre megszabadultam a rögzítéstől, és leírhatatlan, milyen öröm ismét szabadnak lenni. A hazai egészségügy ismét kivívta őszinte csodálatomat, tegnap délelőtt a kezelőorvosom 47 beteget látott el. Mire fél négy tájban bejutottam hozzá (ez még a délelőtti rendelése volt), nagyon fáradt volt, de a humorát legalább nem veszítette el. Azt kérdezte tőlem, ha a ma délelőtti páciensei közül csak ketten jelentik fel, már jó dolgozott, ugye? Mondtam neki, hogy szerintem igen, úgyhogy kicsit kisimult az arca.
A várakozást egyébként békében tűrtem, olvastam vagy 150 oldalt Hamvas levelezéséből, amitől csak megerősödött bennem, hogy Hamvas félig bolond, félig szent ember volt. Az idő többi részét kedvenc egészségügyi elfoglaltságommal, a várakozó emberek megfigyelésével töltöttem. A rendelés törzsközönsége idős nőkből állt (ült, feküdt), akiket kísérőik igyekeztek nyugtatni, mert meglehetősen rosszul tűrték a várakozást. Idős férfiből sokkal kevesebb volt, ők mindannyian kísérő nélkül, egyedül érkeztek. Érdekes. A férfi jobban boldogul, ha törött a lába?
A fiatalabb korosztályt nőkből csak ketten képviseltük, én a kicsit fiatalabbat, a mellettem ülő lány a sokkal fiatalabbat. Korcsolyázás közben törte el a karját. Fiatal(abb) férfiból azonban megint akadt beteg szép számmal, igaz, őket legtöbbször valami sportsérülés, motorbaleset satöbbi érte. A dolognak az a bája, hogy ilyenkor - életkorom ellenére - a fiatalabb korosztályba sorolódom, és alkalmam nyílik olyan fiatalemberekkel is elbeszélgetni, akikkel egyébként aligha. Nagyon tanulságos tud lenni az ilyesmi.
A kezem sajnos, szabadsága ellenére, még nem mozog rendesen, és most megint nagyon fáj is. (Vonhatnék társadalmi párhuzamokat, de minek.) El kell járnom gyógytornára, aztán megint vissza a kis doktornőhöz, aki azt mondta, majd kitalálunk valamit. Hogy ezen mit értett pontosan, nem tudom, de nem is érdekel. Legközelebb viszont Rejtőt és uzsonnát is viszek a biztonság kedvéért egy ilyen kis röpke délelőtti találkára.
Milyen csoda és milyen semmi az élet. Na jó, nem én vagyok ilyen filozofikus, filmeket néztem szombaton és vasárnap. Egész héten nem volt kedvem, aztán szombaton megnéztünk egy szíjájés, globális összeesküvőset a moziban. Az ilyesmit jobb moziban nézni. Tetszett, a rendezőtől nem láttam még semmit, de a két főszereplőt kedvelem, különösen Ryan Reynoldsot, de Denzel Washingtonnak meg jót tesz az idő múlása, ebben a filmben többször használta az arcizmait. Jó volt na, sokat lőttek benne ugyan, de volt benne fordulat, meg bölcsesség. Egyébként meg mindegy, már nem akarok kém lenni, a végén úgyis lelövik az embert.
Mire hazaértünk, már elkezdődött az m1-en, azt hiszem, A mások élete. Ott ragadtunk a képernyő előtt, pedig már nagyon fáradt voltam. Persze kitalált történet, a szereplők is kicsit karikírozottak, hogy a jóságos megfigyelőtiszt, meg a szívében tiszta író, meg ... na a nő, az már érdekesebb figura volt, de azt meg utáltam. Így működik az ember szíve. Hogy tudja, hogy a való életben alig-alig akad tiszta jóság, de a filmben arra bukik, az emberit meg megveti. A nőt, aki saját érvényesülése miatt elárulja a szerelmét. Még akkor sem tudtam sajnálni, amikor meghalt.
Különben a film1983-ban játszódik Kelet-Berlinben. Nagytesót kellene megkérdezni erről, ő a szakértő, hogy tényleg ilyen teljes körűen megfigyelték az embereket vajon? Micsoda megalázó kiszolgáltatottság lehetett. Persze, mit tudunk mi ... Mit tudjuk, ma mi megy.
A film nagy tanulsága azért mégiscsak az volt, hogy Németországban mindent nagyon hamar nyilvánosságra hoztak, itt meg mi megy még ma is. Már rég túl kellene lenni ezen az egészen. Azért kíváncsi lennék magammal kapcsolatban. Az akkorra és a mostra is. Talán sosem tudom meg, talán nem is érdekes az egész.
Vasárnap fél kézzel, de vasaltam. Ha nem egy napon múlt volna, levagdosom a kötést. Szörnyen idegesít már. Próbáltam mozgatni a vállam, előrefelé egyelőre nem mozog, illetve nagyon fáj. Vasaláshoz megnéztem az Ízek, imák, szerelmeket, rossz kedvem volt, valami instant vizuális elégedettségre vágytam. Pizza, Richard Jenkins, Bali. Jó volt. Éjjel meg magyarul a Precioust. A főszereplő öniróniáját már elfelejtettem. Túlzottan el voltam foglalva a történet szörnyűségeivel meg az anya mocskos szájával.
Ma sétálok egy nagyot, meg elbuszozom a klinikára. Délután pedig végre rögzítőkötés nélkül leszek. Úgy döntöttem, visszatérek a jógához, meg a meditáláshoz. Hátha segít a líra ellen, meg a tanítás iránt érzett közöny ellen is.
A váratlan ajándék olyan, mint a váratlan utazás, új világot nyit. Egy, ismeretlensége miatt egyszerre, csábító és ijesztő világot.
A kézírás felbecsülhetetlen kincs. Aki kézzel ír, nem kér érte cserébe semmit, önzetlenül ajándékozza el önmagát.
Azt hiszem, nem tévedek nagyot, amikor azt gondolom, a nők kézzel írott receptjei minden írásnál jobban magukban hordják a világ bölcsességét, tapasztalatát, minden örömét és szenvedését, minden szeretetét és gyűlöletét.
Érdemtelenül kapott kinccsel az embernek illik óvatosan bánni. Én is majd szép lassan, illedelmesen főzöm, sütöm minden receptjét, mert tudom, hogy nem várt vendégként érkeztem.
Attól tartok, nehéz azt megmagyarázni egy egzisztencialistának, hogy ha átmenetileg is, de néha nem ártana felhagyni a köldöknézegetéssel, felállni az íróasztala mellől, és élni egy kicsit az életről való puszta elmélkedés helyett.
Ezzel természetesen nem akarom azt mondani, hogy léten és időn elmélkedni hiábavaló. Dehogy. Érdekes, élvezetes, de éveken keresztül... Vagy egy örökkévalóságon keresztül ...
Simone de Beauvoir különben egy nagyon érdekes és okos nő volt, de mit csináljunk, Sartre mellett ugye óhatatlanul köldöknézegetésbe fogott időnként. Aztán megírta a Minden ember halandó című regényt, ami igazi egzisztencialista regényecske, tömény filozófiára aggatott történettel, olyan kis egyszerűséggel, hogy akkor mit kezdjen az ember a halhatatlansággal, meg persze, hogy akkor van-e valami értelme az emberi életnek.
Az derült ki a regényből számomra, hogy az emberi élet is elég szívás, de a halhatatlanság az meg pláne. Jó, ennél sokkal bonyolultabb az egész, én itt most csak ilyen hülyegyerek módra egyszerűsítek. Sose szerettem volna egzisztencialista filozófus lenni.
Egészében véve különben meglepően (még sosem olvastam Beauvoirtól semmit, ezért a meglepetés) jól olvasható a regény, a sok filozófiai dagonya ellenére haladós, és a történelmi panorámaképek ellenére is érdekes tudott maradni. Azt gondolom, Beauvoir egy jó nő volt, és tényleg nagyon jól írt, csak ezek a pasik, akik körülvették, odavoltak mindenféle filozofálásért. Lelkük rajta.
Lehet, hogy tévedek, de szerintem van értelme az emberi életnek, és igenis fontos az időhöz kötöttsége, mert mi más volna, ami értelmet ad az ittlétünknek, ha nem a születés és a halál között kialkudott néhány év. Az pont annyi, amennyire szükségünk van. És mindegy, hogy ez nyolcvan vagy negyven év.
Ettől a nőtől még majd olvasnom kell valamit. Remélem, nem csak ilyesmiket írt.
Lehet olyan, hogy a tér és az idő akaratlanul, kéretlenül, lehetetlenül kitágul, átfordul, átváltozik valami mássá, mint ami. A pécsi délután így változhat időtlen Lengyeltóti délelőtté, terasszá a szoba, nyárrá a tél, békés napsütötte boldogsággá a mindennapok szürke nyűgjei. Magunk varrta, meleg, levendulaillatú zsebbé az idő durva vászonzsákja.
Ha ezt a mi időnket, ezt a mi terünket megadná nekünk egyszer az Isten, én nem kérnék tőle többé semmit.
Addig-addig olvastam Iain McGilchrist könyvét, míg lett belőle poszt. Erre jó a betegszabadság. ITT lehet elolvasni, hogy minek örülne Nietzsche és Spengler, ha most feltámadnának.
