Noteszek

A notesz, az nem határidőnapló. Sőt még csak nem is az a gyerekkorunk felülspirálozott kockás (akarom írni, négyzetrácsos) kisalakúja, aminek a borítása mondjuk betegrózsaszín, esetleg koszszürke karton, mondanám, de kartonnak meglehetősen erőtlen, mondjuk akkor félkemény papír. A notesz, ami manapság amúgy is jegyzetfüzetnek hívatja magát, hosszúkás, szolid, de strapabíró külsővel bír, és lehetőség szerint fekete, esetleg barna vagy vörös.
Ragasztott jegyzetfüzet nincs, de ha van is, nem kell róla tudomást venni. Valamire való grafomán csak a fűzött jegyzetfüzetet ismeri, nem dehogy, nem sznobériából, hanem praktikumból. A fűzött az bírja a szelet, a metrót, a buszt, az esőt és a női táska apokaliptikus hétköznapjait. Bizonyítottan túléli a mágneses viharokat, ezért megsemmisíthetetlen ellenfele a merevlemezeknek.
Tehát fűzött és mindenképpen vonalas. Legalábbis nekem, mert különben szertefutnak a gondolataim, de nem mindig volt ez így, volt, hogy a sima is jó volt, vagy a kockás (mondom négyzetrácsos), akkor rajz is fért az írás mellé.
Idén még gondolkodom. Tavaly two-in-one megoldás volt, a határidőnaplóba elfért pár dolog, szülőik, futó gondolatok a telefonszámok helyére, de az idei gyűrűs-bőrszerkós agenda ennél szigorúbb, az engedélyezett három mikrooldal nem lesz elég.
Van még egy Gofri amerikás ajándékából megmaradt barna kartonborításos Moleskine, a háromból egyet teleírtam, a másikat meg Bori rajzolgatta tele. De van még egy fura szerzet is, egy halottszagú, bordóra festett lapszélekkel, ami imakönyvnek tetteti magát különben, de nem az. Lousie találta a G210 hátsó raktárszobájában, hogy akkor ezt így misztikusan az Isten biztosan nekem szánta, de eddig még nem mertem írni bele semmit.
A hétvégén kitalálom. Majd választok a meglévő lehetőségekből vagy veszek egy teljesen újat. Tabula rasa.

Az indiszkrécióról.

Azt olvasom, hogy fél. Meg azt is, hogy rajong. Illik egyáltalán más levelezésébe beleolvasni?  Akarta volna, hogy mondjuk a Gulyás Pálnak szánt leveleit a Biedermann elolvassa? Lehet, hogy egyszerűen indiszkrét vagyok.

A főzésről

Arról, hogy a férfi és a nő hogyan főz, Vera Woon elmélkedik Bächer Iván után szabadon: http://vilagma.hu/orok-visszateres/konyha-muveszet/

Motown

Ilyenkor kell elővenni a Motownt. Mikor semmi sem jó.

Új szolidaritás

Még ha ritkán kerekedik is lehetőség rá, érdemes összehozni egy Gyémánt Kört. Jó rég volt, hogy Emmával kettesben sikerült eltölteni egy kis időt, mondhatnám, hogy napját sem tudom, de ez nem igaz, visszakereshetném a blogban, csak nincs jelentősége. Előre nézünk ugyebár, pláne január elején, bele a reménytelenségbe vagy a reménybe, ahogy éppen a habitus hozza.
Egy kávézóba ültünk be, csodák csodájára öt perccel előbb érkeztem, mint ő, de a balettos-táncpedagógus-pincérnő mondta, hogy késik, tudod, Emma ilyen. Közben meg persze én ilyenebb vagyok, méginkább késő típus, de nem vitatkoztam, az új évben az ember legyen megértő és szolidáris.
Lehet is persze, mert mindjárt itt van a dohányzás kérdése, hogy akkor innentől kezdve sehol, illetve javasolnám, hogy valami fekete csillaggal a mellkasomon egy átnevelő táborban lehessen csak. Vagy B verzióként tiltsuk ki de tényleg mindenkit, aki sajtot eszik nyilvánosan, mert engem ez például zavar.
Jó, nem húzom fel magam, végeredményben persze, kimegyek a hidegbe, rágyújtok, van ennek társadalmi haszna rengeteg. Felállok, mozgok, nem szívok annyit (cigarettát mármint, mert egyébként jelentősen kompenzálom ezt mással január egytől), sőt, amire kevesen gondoltak, megteremtem a társadalmi szolidaritás alapjait. Mert aki kijön, dohányos. Megvan a közös platform, a véleménykülönbségek elhomályosodnak, de legalábbis hirtelen megteremtődik az, amire egy ideje csak várakozunk, a társadalmi párbeszéd.
Mert a jó hír, hogy kint a kapualjban meghallgatjuk egymást, mi a halálos szokásban osztozók, a társadalom számkivetettjei, a megbélyegzettek.

Minőségi filmek vasaláshoz 8 - True Grit (A félszemű)

Olyat teszek, amiről nem gondoltam, hogy valaha megtörténik velem: egy westernt ajánlok. A westernekből, emlékeim szerint, a Hét mesterlövész meg a Volt egyszer egy vadnyugat után elég gyorsan kinőttem, de lám, érik az embert meglepetések.
Ethan és Joel Cohen (már az milyen szörnyű lehet nekik, hogy évek óta sziámi ikrekként a Cohen testvérek néven emlegetik őket) gyakorlatilag hibátlant rendezett. El nem tudom mondani, milyen üdítő ez annyi nyögvenyelősen fogyasztható vagy éppen jelentéktelen darab után.
A film egyébként remake, ha úgy tetszik, ha nem, akkor mondjuk Charles Portis regényének egy másik értelmezése, hiszen van egy 1968-as True Grit is, John Wayne-nel a főszerepben.
A történet fő vonala szépen illeszkedik az amerikai filmek klasszikusaiba: a bosszúállás, a hős és az igazságkeresés hármas egységében mozog. Csak egy kicsit azért mégis másképpen, mint ahogyan azt megszoktuk. Ezzel a másképpennel teszi magát a film túl a western toposzain, és bár azokat megtartja, ettől lesz egy igazán jó film, és nem western, belőle.
A hős szerepében az alkoholista, elhízott Rooster Cogburn marshall, a boszúálló szerepében az apja halálát megbosszulni érkező csökönyös, tizenéves gyereklány, Mattie Ross, és harmadikként a két főszereplő mellé még betoppan a kicsit tesze-tosza, gyakorta felvágós LaBoeuf, aki foglalkozására nézve Texas Ranger. A három karakter zseniálisan mozog együtt, és be kell valljam, mindhárom szerepet alakító színész nagyszerű választás volt. (El kell ismernem, még Jeff Bridges is kiválóan játszik, pedig őt mostanában nem kedveltem.)
A cselekményről nem nagyon akarok írni, nincsenek benne nagy meglepetések, üldöznek, lőnek, bölcselkednek. Összességében azonban nagyszerű film, mert rendkívül finom iróniával, jó humorral, elgondolkodtató módon közelítettek a témához a rendezők. Van itt minden, társadalomkritika, filozófia, humor, sőt, sőt bizony még remény is. Úgy tűnik, a Hős, legyen az iszákos, kiskorú avagy okoskodó pipogya alak, a végén mégiscsak érvényt tud szerezni az Igazságnak. És ettől igazán jól érezzük magunkat, mert ennek több relevanciája van a pillanatnyi életünkben, mint azt sejtenénk.
Tisztelet Ethan és Joel Cohennek, akik képesek voltak annyi sok mindent és olyan egyszerűen elmondani 107 percben (!!! tanulni kell tőlük), hogy az bárkinek élményt tud nyújtani. Családi mozizásra csak azért nem ajánlom, mert viszonylag sok benne a többnapos hulla és a levágott testrész.

Séta

A régi évet sétával búcsúztatni  - jó választás, még akkor is, ha a mi akaratunkon kívül némi napsütés is szükségeltetik hozzá. Mióta elköltöztünk, nem voltam lent a tónál, de tegnap délután Gofri eljött velem. Kisétáltunk az óévből.

Óévre ( Újévre)....

Néha sikeredik olyan fotó amiről azt gondolom, hogy meg kell mutatnom másoknak is. Zé volt olyan kedves hozzám, hogy adott vendégoldali lehetőséget nekem itt, az őblogjában. Szeretek itt lenni nála, vendégségben is. Szeretem olvasni őt, szeretem azt, hogy sok mindent hasonlóan gondolunk a világunkról. Bár párhuzamos idősíkokon járunk, de itt - közel egymáshoz.....

Mindenkinek, aki olvassa őt kívánok boldog újesztendőt! Persze, hogy levendulával :)

s@so

Bejegyzésekről

Tavaly már készült egy ilyen blogos visszatekintés akkor még a freeblogos két blogról, idén a két blogspotosról gondoltam. Mivel magáról az évről már megemlékeztem máshol, itt legyen elég csak a posztokról.
Januárban költöztem át a blogspotra, ha jól nézem, sokat olvastam és filmeztem. Nekem a januári kedvencem most így utólag a Neuron. Nem kizárólagosan, de jelentősen.
A február nehéz. Két kép is van, amit azóta is nagyon szeretek. Inkább a kép, mint a szöveg miatt  két kedvenc is van. Az egyik a Szürke, a másik a Mondrian a tavon.
A március ... jó sokat írtam, de minek? Egyértelműen a Japánban a kedvenc. A többi felejthető.
Az április kirándulós-sétálós volt sok fotóval. Talán végül is a Hervé legyen, mert oda Lucziferrel mentem. Persze az is kiderült, más képeket láttunk, mert mindig mindent máshonnan nézünk.
Május, a május az mindig nevetős, de a tavalyi az nem. Meghalt Gill Scott-Heron. A posztok sem túl örömteliek, inkább vágyakozóak. Álmodozó hónap volt, mint az Itt.
Júniusban annyi minden jó volt. Vendégbejegyzések Nagytesótól a Fishingről, Luczifer egyetlen vendégsége, Sasó nem múló szépséges képei... Saját magamtól meg szerettem a hársfás bejegyzést, olyan májusi szerelmes júniusban.
Júliusban átköltöztem ide, mert elfogyott a tárhelyem a drz54 oldalon. A legjobban a Fázisportrét szerettem írni.
Az augusztusiakból a Tündérutcai fiúkrólt választottam, mert a barátság az nagyon fontos.
Szeptemberből legyen mondjuk a fügéről született kis poszt, októberből pedig a festészetről, mert az egy szép kép.
November. Nem is tudom. Talán az a lepkés, az elviselhető. Decemberből meg az emléksor képe. Az szép.

Idén ilyesmi telt tőlem. Hol érdekesebb, hol unalmasabb posztok, képek, gondolatok. Még jó, hogy voltak vendégek. Viszont kivételesen meg tudom mondani, nekem melyik volt 2011 legjobb írása magamtól. Sajnos-hálistennek a kép nem az enyém, csak a szöveg. A poszt a fényképezésről szólt. Meg a halálról. Meg az életről. Ami fontos, arról.

Bár tegnap megremegett a kezem, amikor a drz55-re kattintottam, és ellenállhatatlan vágyat éreztem egy hirtelen blogköltözésre, mégsem teszem. Egyelőre.

Minden kedves olvasónak boldog új évet kívánok.

Az ebédről

Én vagyok az, aki nem szeret egyedül főzni, bevallom, és ebbéli beállítódásomat feminin vonásnak tudom be. (Erről majd még máshol.)
Például, hogyan készítsünk stíriai metéltet és gulyást? Nem bonyolult. Első lépésként hívjuk meg magunkhoz rég nem látott tanítványunkat. Vegyünk ezt-azt a boltban, de leginkább forralt bornak való borokat és gyümölcsöt. Majd a gyanútlan vendégre érkezés után azonnal adjunk kötényt, kezébe kést.
Amíg aprít, mesél. Amíg dinsztelek, kérdez.
Baráti főzésekhez mindenképpen válasszunk olyan receptet, ahol aprítani kell, és lehetőség szerint legyen valami tészta, ami gyúrható. Attól van az egésznek ilyen otthonérzése. (Nekem legalábbis biztosan, mert a házilag készült tésztába mindig belekerül valahogyan a lélek, legyen az bár metélt avagy kelt.)
Egy ilyen ebédmeghívás kevéssé nagystílű és lélegzetelállító, viszont annál szórakoztatóbb. Ebéd déltől ötig. Ilyen is van.