rendhagyó jégvirágom...

"...az ablakon támad, midőn a szobában levő párák a hideg üveggel érintkezve, reá fagynak. Alakjukon geometriai szabályosság ismerhető fel .... az ásványtanban csupa tűs kristályok csoportja, amelyek oly gyorsan és oly tömegesen képződtek ki egymás mellett, hogy lapok rajtuk ki nem fejlődhettek, hanem finoman sugaras szerkezetükkel levelekre, virágokra emlékeztetnek." :)

A velünk élő pille

Azt azért nem mondanám, hogy mondjuk mióta világra jöttem, hanem inkább azt, hogy amióta az eszemet tudom, nem szeretem a pillangókat. Mert meg kell érni ahhoz, hogy az ember átlásson az álarcokon, hogy lássa a kedves, gyengéd kis nőiességnek álcázott levakarhatatlan függéskényszert, meg a bájos ide-oda libbenés mögött a tanácstalanságot. A színek mögött a tapadós festéket.
Az a baj, hogy ez a nemszeretés nem feltétlenül indokolható teljességgel a pillangók spirál alakban feltekeredett nyelvének Zsigmondi elutasításával. Van ebben egy kis komplexus is. De mindegy az ok, a lényeg a jelenség, hogy énnekem a közelembe se. Maximum én a közelébe, ha Isten bölcs előrelátásában mozdulatlanságra ítélte egy szál levendulán a dörgicsei templom mögött.
Mindezt most csak azért írtam le, hogy jól lássuk, én valójában negatívan diszkriminálom a pillangókat, de ugyanígy teszek kivénhedt örömlány rokonukkal, az éjjeli lepkékkel is. Szégyellem magam persze, de ösztönös, na.
Most akkor ebben a fényben (vagy homályban) elég nehezen értelmezhető ez a mi velünk élő pillénk. Talán az a kis szolid koktélruhája a titok ... vagy a diszkrét személyisége?? Fene tudja ...
Két vagy három napja érkezett különben, a nagy fagyok beállta előtt, és a lépcsőforduló sarkában a plafon alatt lakik. Néha röppen csak be a háló sarkába, mintha azt is diszkréten, hogy amikor nagy a járkálás a folyosón, ne legyen láb alatt. (Vagyis felett.) Különben repülni sosem láttam, csak ezt az elegánsan kiterjesztett szárnyú pihenést hozza, de való igaz, dekoratívan tud lapulni a falhoz. Buddha-lepke, de komolyan.
Az egészben persze az a legérdekesebb, hogy senkinek sincs ingerenciája a családból kikergetni se a hidegbe, se a napsütésbe, csak a Tigrist őrjíti meg, mert az meg ott mekeg a lépcső aljában, hogy gyere már le te szemét kis szuka, de a pille az egyrészt archetipikus nő, hogy hagyja, hogy a pasi még ezerszer megdögöljön érte, mielőtt, (Tigristől elnézést, nyilván ez csak egy ilyen hasonlatféle) másrészt tudatában van annak, hogy ha engedne a csábításnak, hát hamar vége lenne az ő bálkirálynőségének.
Hát így él velünk a pille most már napok óta. A család megtűri, sőt néha egy-egy elismerő mosoly is jár neki, hiszen talált magának egy helyet, ahol biztonságban van. Ügyes.
Hogy mikor, és főleg mit, eszik, arról nincs fogalmam. Titkon azért azt remélem, családot alapítani nem nálunk fog, mert ahhoz végképp nem vagyok elég befogadó, hogy bájos, de nagyétkű  hernyócskákkal osszam meg a szobanövényeket.

A cseresznyebefőttről

Bennem a cseresznyebefőtthöz nagyon otthonos emlékek társulnak. Pedig anyám akkoriban nem főzött be semmit, az akkoriban alatt a gyerekkoromat értsük, és mostanában is csak szigorúan a tízperces lekvárok híve.
Ezt nem szemrehányásként mondom, én magam is a gyors lekvármegoldások híve vagyok, befőttet készíteni pedig gyümölcsös és kamra híján én sem szoktam.
Visszatérve a cseresznyebefőttre ... annak idején nem osztották a gyerekhez járó betegszabadságot ilyen bőkezűen, mint manapság, vagy anyámat nem engedte a főnöke, nem tudom. Mindenesetre elég gyakran előfordult, hogy ha csak egy kisebb betegségem volt, 'normális' láz, torokfájás, köhögés, akkor anyám nem maradt velem otthon. Nyilván nem öt éves koromról beszélek, hanem mondjuk kilenc-tíz éves koromról. Olyankor mindig vett nekem egy üveg cseresznyebefőttet munka előtt a boltban, én meg azt ettem egész nap. Globust talán.
Nem színüket elegánsan megtartó, kívánatosan piros szemekre kell gondolni, hanem aprócska, szürkévé konzerválódott, túlcukrozott lében ázó cseresznyékre. Talán már nem is létezik ez a fajta befőtt, mert kiderült róla, hogy súlyosan károsítja az egészséget vagy mit tudom én. Pedig gyógyított.
Manapság az anyák általában otthon maradnak a beteg gyerekkel, ami nagyon jó. Én még a nagyok miatt is aggódom, ha betegen kell itthon maradniuk, pedig nem kicsik már.
Emlékszem, amikor gyerekeim születtek, az akkori főnököm azt mondta, ha beteg a gyereked, maradj vele otthon, az itteniek megvárnak, a sajátod a legfontosabb. És amikor bajom van azzal, hogy lassan embertelen terhet szeretnének a tanárokra mérni, nem a munka fáj, hanem az, hogy a sajátjaimra nem marad idő és türelem. Ezt a fajta cseresznyebefőttet pedig nem is lehet már kapni a boltokban.

reggelenként fehér....

Na és? November. Van.

Luxuspercek

Már megint Lénárdot olvasok-hallgatok, az Egy nap a láthatatlan házbant. (Most az olvasókörbe.) Nem fogom én ezt megunni. Jobb perceimben, pontosabban amikor vannak gondolkodásra szánható luxusperceim, arra gondolok, lesz majd ilyen békés állapot számomra is egyszer. Hogy majd összefüggést találok az életem dolgai között. Hogy egyszer majd úgy látom, a világot szétrepesztő idő mindennél erősebb szálakkal tartja össze a darabokat. A bölcsesség kegyelmében reménykedem.
Amúgy, amikor éppen nem dolgozatokat javítok, nem az óráimra készülök, nem takarítok, nem magántanítványokkal beszélgetek, nem nyolc soros verset segítek írni egy környezetvetélkedőre, és nem próbálom megérteni Tigris vernyákolását, akkor azért gondolkodom. Például azon is, hogy tényleg van-e olyan ige a magyar nyelvben, hogy hajléktalankodik. Persze tetszik nekem ez a nyelvújítási láz, a drága Ferenc, az a szép ember is hogy örülne ugye.
Tegnap megnéztem a magyar televízióban a híradót este. Véletlenül bár, de nagyon örülök, mert megtudtam, hogy itthon minden rendben. azt mondták, tulajdonképpen jót tesz a magyar gazdaságnak a magas Euroárfolyam. A GDP növekszik, a képernyőn sosem látott gazdasági szakemberek mosolyogtak biztatóan. Erről Lénárd Római történeti jutottak eszembe. A Propaganda. Mindenesetre nagy örömömben még elmentem tankolni egy kicsit, mert mától megint drágább. Bár nyilván tulajdonképpen ez is jót tesz a gazdaságnak. (Ady, ha most írna Gazdaságot írna.)
Annyira zsúfoltak a napjaink, hogy semmi normális hátradőlésre nincs idő. Pedig ilyenkor novemberben  kellene a hosszú estéket olvasással tölteni. El is mentem könyvtárba. Kölcsönöztem Tolnai Ottót, Galeanotól a Dél-Amerika nyitott ereit (valamiért időszerűnek sejtem), meg Helmut Schoeck Irigységét. El nem tudom képzelni, mikor fogom elolvasni őket. Ebben, magamban, is a modern ember szerencsétlenségét, az órától való függést látom. Az Alkotmány utca saroképületének faláról viszont eltűnt a gyönyörű napóra. Ez is kit zavart vajon?

Pilinszky reggel

A Pilinszky est nem volt jó. Hiába, nehéz közelíteni az eredetihez.

Az öltözőről

Aprókat lépked, sötétkék törölközője a hóna alatt körbetekerve. Slankít. Kiszámított mozdulatokkal törli a felkarját, aztán a nyakát. A hajvégét is. Aztán jön a comb. A ballal kezd, ami a combon még gyengéd volt, a lábszáron már türelmetlen. A lábszárát nem szereti. Másik láb, másik comb, másik lábszár.
A hátizsákból elővarázsolt bugyi a másodperc töredéke alatt kúszik fel. Jobb láb, bal láb. Fenékből becsúszott szélt kiigazít. Siet. Nem akarja látni magát.
A felsőtestnek már semmiféle kímélet nem jár. Alkarfelkarhónaljmellekhát. Kész. Melltartó. Elöl kapcsol, a nyirkos bőrön hátrarángat, a pántot már erőszakkal tépi a vállára.
Póló, farmer, pulóver.
A lábfejénél egy pillanatra ellágyul. (Nincs ember, aki gyűlölné a lábfejét, még akkor sem, ha fájdalmassá lesz öregségére.) A lábfej a legkisebbik gyerek.
Zokni, csizma. Diadal. Hajszárítóval a kezében ront ki az ajtón. Majd még a haja ... De azt nem látom már.

Azt figyeltem meg, hogy a nők mozdulatai az életkorral változnak. A gyereklány merengve törölközik, még minden testrészét örömmel látja, csak a hajgubancokat rángatja a hajszárító előtt dühödten. Sietne játszani. A bakfis komótosan szárogatja  a mellbimbóit, de a háta vizes marad. A középkorú asszony siet, elhamarkodik, kevés örömét leli a testében még akkor is, ha tulajdonképpen lelhetné. Az idős nő örömtelenül öltözik. Csalódott, és értetlen.
De az öreg nő lassan öltözik, lassan szárítkozik, kíméletesen és szeretettel nyúl a testéhez. Úgy látszik, meg kell öregedni ahhoz egészen, hogy az ember megint szép legyen.

Ismeretlen ismerős

Sokadszor felejtem el, hogy november van. Még a reggeli ködök is inkább októberre emlékeztetnek, hiába fagy a szélvédőre a pára.

Békés ez most. Beszélgetős november.
Tegnap először találkoztam valakivel, akit talán 3 éve ismerek. A végig nem olvasott Kemény István regény jutott róla eszembe, csak másképpen.
Kedves, ismeretlen ismerős.

Blogtúra

Az ember végül egy mezőre ér. Vagy persze, ki hova. De én mégis a mező mellett tenném le a voksom, nem egy szomorú vizes sík mellett. Egyelőre.
Véget ért a heti kulturális tour de force. Lezajlott az iskolai rendezvény, aminek az egyik szervezője voltam, és ami idén részben az utazás témája köré szerveződött. Ez a rendezvény, ha jól emlékszem, talán hat évvel ezelőtt fogalmazódott meg igényként a nyelvtanárokban, részben az általunk tanított idegennyelvek kultúrájának, hagyományának népszerűsítésére, másrészt az iskola diákjaiban a Halloween, illetve a Márton nap megünneplése miatt.
Az első néhány évben tulajdonképpen nem is volt másról szó, mint hogy lehessen tököt faragni, meg hogy lehessen libamintás lámpást is készíteni, vagyis inkább volt kézműves délután jellege, mint bármi más. Mindenesetre élveztük, hiába kellett tökmagokat takarítani az osztálytermekben délután.
Az utóbbi években a versenyszellem begyűrűzött az iskola életbe is, az osztályok vetélkedni is szerettek volna, mert a verseny pillanatnyilag egy kicsit jobban motivál, mint a csapatmunka. Így aztán kerekedett osztályverseny is, hogy lehessen azt mondani, mi jobbak, szebbek, ügyesebbek vagyunk, mint mások.
Ma a nyelvtanulásban erős motiváció, hogy utazás során kommunikációs eszközként használjuk a nyelvet, ezért gondoltam, legyen akkor ez a téma idén, és szerintem nem is volt ez olyan rossz választás.
A program maga mindössze egy óra az iskola életéből, hiszen péntek délután a diákok már nem akarnak, illetve a vidékiek nem is tudnak, bent maradni az iskolában. Mivel egy óra az nem túl sok, szoktunk előzetes feladatokat is adni az osztályoknak. Az egyik feladat idén a Halloweenhez és a Szent Mártonhoz kapcsolódó szokások megismerése volt. Ezt a nyelvtanárok nyelvórákon abszolválták. A másik előzetes feladat egy osztályblog készítése volt, a szervező kollégáim rábeszélésére anyanyelven, aminek az volt a kitétele, hogy utazós blog legyen minimum négy bejegyzéssel, és képekkel.  Plusz pont jár majd az értékelésnél azért, ha a bejegyzésekhez kommenteket is fűznek, ha a bloghoz készül angol és/vagy német nyelvű összefoglaló, valamint ha a blog sok lájkot kap a Facebookon. Mondanom sem kell talán, hogy az utóbbi nagy felbuzdulást keltett a diákokban, még akkor is, ha többször hangsúlyoztam, ez arányait tekintve sokkal kevésbé fontos, mint a kiírásban szereplő szempontok. De már csak ilyen ez a Facebook generáció.
A 'kicsik', vagyis a 9-12-dikes osztályok mindegyike készített blogot, sőt, a szakképzősök, a 'nagyok' közül is bevállalta egy osztály ezt a munkát. Az elkészült művek persze igen változatos színvonalúak. A bejegyzések egy része saját élmény, saját írás, mások a ctr-c billentyűkombinációval dolgoztak. Vannak igen látványos, képekkel szépen illusztrált webnaplók, vannak kevésbé dekoratívak. Van olyan blog, ahol az alapötlet nagyon ötletes, a megvalósítás kevésbé sikeredett. Én mindenesetre igen jól szórakoztam, és még fogok is, hiszen a hétvégén majd alaposan végigolvasom mindegyiket. Az értékelés ugyanis hátravan.
Azt hiszem elégedett vagyok. Na nem magammal, hanem azzal, hogy a diákok számára talán emlékezetes marad az idei rendezvény. Sőt, titkon abban is reménykedem, hogy az osztályblogok egy része megmarad  majd aktív kommunikációs eszköznek, vagyis esetleg további utazások benyomásai is felkerülnek az oldalakra. Ha nem, az sem baj, az osztályközösségek legalább egy fél centivel összébb kovácsolódtak. És talán lett egy kis iskolamarketing is.

Röviden

Azt hiszem, feltaláltam az erőltetett álmatlanságot. (Forced insomnia.) Klinikai meghatározása: addig nem alszunk, amíg hirtelen már úgy gondoljuk, hogy nem is kell. Pedig de.