Luxuspercek

Már megint Lénárdot olvasok-hallgatok, az Egy nap a láthatatlan házbant. (Most az olvasókörbe.) Nem fogom én ezt megunni. Jobb perceimben, pontosabban amikor vannak gondolkodásra szánható luxusperceim, arra gondolok, lesz majd ilyen békés állapot számomra is egyszer. Hogy majd összefüggést találok az életem dolgai között. Hogy egyszer majd úgy látom, a világot szétrepesztő idő mindennél erősebb szálakkal tartja össze a darabokat. A bölcsesség kegyelmében reménykedem.
Amúgy, amikor éppen nem dolgozatokat javítok, nem az óráimra készülök, nem takarítok, nem magántanítványokkal beszélgetek, nem nyolc soros verset segítek írni egy környezetvetélkedőre, és nem próbálom megérteni Tigris vernyákolását, akkor azért gondolkodom. Például azon is, hogy tényleg van-e olyan ige a magyar nyelvben, hogy hajléktalankodik. Persze tetszik nekem ez a nyelvújítási láz, a drága Ferenc, az a szép ember is hogy örülne ugye.
Tegnap megnéztem a magyar televízióban a híradót este. Véletlenül bár, de nagyon örülök, mert megtudtam, hogy itthon minden rendben. azt mondták, tulajdonképpen jót tesz a magyar gazdaságnak a magas Euroárfolyam. A GDP növekszik, a képernyőn sosem látott gazdasági szakemberek mosolyogtak biztatóan. Erről Lénárd Római történeti jutottak eszembe. A Propaganda. Mindenesetre nagy örömömben még elmentem tankolni egy kicsit, mert mától megint drágább. Bár nyilván tulajdonképpen ez is jót tesz a gazdaságnak. (Ady, ha most írna Gazdaságot írna.)
Annyira zsúfoltak a napjaink, hogy semmi normális hátradőlésre nincs idő. Pedig ilyenkor novemberben  kellene a hosszú estéket olvasással tölteni. El is mentem könyvtárba. Kölcsönöztem Tolnai Ottót, Galeanotól a Dél-Amerika nyitott ereit (valamiért időszerűnek sejtem), meg Helmut Schoeck Irigységét. El nem tudom képzelni, mikor fogom elolvasni őket. Ebben, magamban, is a modern ember szerencsétlenségét, az órától való függést látom. Az Alkotmány utca saroképületének faláról viszont eltűnt a gyönyörű napóra. Ez is kit zavart vajon?