A semmiről

Sokszor gondolom, a jóga nem az én világom, nem nekem találták ezt ki. Én inkább cselekvő, semmint szemlélődő ember vagyok. Aztán időnként rájövök, hogy végeredményben ez egy orbitális marhaság. Mármint ez a felosztás a cselekvés és a szemlélődés között. Ennyit már igazán tudhatna az ember a matematikából is, mármint, hogy a nulla, a nemlét is jelentéssel bír.
A nemlét és a lét megkülönböztetése az ember életében ideiglenes, a világmindenség idejében az egyes élet csak felvillanó fény, nem több. De a pillanat, minden pillanat, minden ember élete, mégis fontos. Hogy Stewarthoz visszatérjek, mert nem megy ki a fejemből egyelőre, a sík felett örvénylő folyadék cseppjeinek fontos szerepe van a folyadék mozgásában, még akkor is, ha ez a szerep a folyadék életében csupán pillanatnyi.
Kell-e gyakorolni a halált? Az ember élőként elsőre nagyon is ellenszenvesnek találja az ötletet. Egyszer élek, az időm többi részében úgyis halott vagyok, ki kell használni az időt, amíg lehet.
A savászanában (hullapóz) végeredményben  nem is egészen így kellene nézni a gyakorlás fogalmát. Vagyis nem a halált gyakorolják, hanem a halál és az élet közti egyenrangúságot.
Mert mit ért az ember az életéből? Nem túl sokat. Mármint a többség, akikhez, sietve mondom, én is tartozom. Az élet a tevékenység, a cselekvés, a haladás, a szerzés, az élmények és javak gyűjtése és dokumentálása, a beszéd ... minden, amit mi teszünk vagy amiben mi részt veszünk valamilyen formában. Nagyon kevéssé gondoljuk életnek a csendet, a nyugalmat, a feloldódást, az elengedést. Úgy általában mármint, nem kizárólagosan.
A jóga egyik alap testtartása a savászana, amit minden jógakönyv, minden jógatanfolyam (??) elsőként tárgyal. Az ászana lényege, ahogyan azt magyar neve is elárulja, hogy hanyatt fekvésben az összes izmot ellazítva, mozdulatlanul kell feküdni. A legkisebb izomfeszülést is kerülni kell.
Ez első hallásra nem bonyolult, ugyanakkor a megfelelő kivitelezés elsajátítása hónapokba is telhet. Akkor végezzük helyesen a gyakorlatot, ha egy idő után megérezzük a nehézségi erőt, és testünk 'súlytalanná válik'. Aki próbálta már, tudja, hogy nagyon nehéz a teljes ellazultságot elérni.
A testtartást legalább fél órát érdemes kitartani (vagyis nem tartani), de minél tovább fekszünk savászanában, annál többet segít. Tapasztalatom szerint az ember eleinte még legalább gondolkodni igyekszik, hogy 'ne vesszen kárba' a tétlenül töltött idő. Pedig az a jó, ha már gondolatok sincsenek.
A semmit gyakorolni nem azért jó, mert az emberi élet a semmi felé törekszik. Azért jó, mert a semmit megtapasztalva több értelme lesz a valaminek. A savászana engem legalábbis arra tanít, nem kell kapkodni. de ha teszünk valamit, annak jelentősége van. Nagyon nehéz lecke.
Nagy tanulság az is, számomra biztosan, hogy könnyebb úgy cselekedni, ha az összhangban van a világ áramlásával. Széllel szembe ugyanis ... (Most az alapbölcsességet értem, nem a pejoratív értelmezést.) A folyadék összessége, a rendszer, több bölcsességgel bír, mint a csepp, mert tisztában van az áramlási mintával.
Sokszor értelmezem félre az élet fontos dolgait. A kimondás, a birtoklás, a kiemelkedés jelentőségét, és gyakran gondolom kevesebbnek az élményét, a befogadásét, a belesimulásét. Savászanában fekve legalább napi fél órára megválok az önzéstől. Nem sok.

Ajánlott irodalom: dr Weninger Antaltól bármi. Készült vele egy tévésorozat a kilencvenes években. Esetleg nincs valakinek ötlete, hol lehet megtalálni? Hátha. :)