Hiánybetegség

Most már nagyon hiányzik a terasz.

Az én táskám - mém

Az a helyzet, ha történetíró lennék, biztosan örültem volna az elmúlt hétvégémnek, mert a tatárok dúlása ahhoz képest semmi, mint amit itt két napig elviseltem. De nem vagyok történetíró, nem is leszek, és bizony vannak napok, amikor gyakorlatilag az agyamra megy a családom. Ilyenkor Gerald Durellel vagyok, mert tényleg, néha senki sem normális. Persze én sem.
Nos, írhatnék arról, milyen is az, amikor a tesóm vidéken tölti a hétvégét és hozzá anyám is telihold üzemmódban működik, de nem. Az ember családja olyan, amilyen, leginkább őrjítő, de ha nem nagy baj, inkább felejteni szeretnék. Amúgy is a téboly határán mozog ez a hét a félévzárással.
Helyette Gombóc Artúrné miatt legyen egy mém, ami leginkább és legvalószínűbben csak nőknek érdekes. A lényeg az, le kell írni, mi minden van a táskádban. Ennyi. Egyetlen fontos dolog van csak, elhallgatni semmit sem szabad. (Persze sosem tudjuk meg.)
Akkor itt az enyém ma reggel:

Müller drogéria nyugta.
Piros bőr tok a kártyáimnak, amiket nem ebben tartok. Helyette valami papírok vannak benne.
Metro számla.
Határidőnapló. Barna borjúbőr, tollal. (Karácsonyi ajándék.)
Üres Wild Fruit Orbit drops doboz.
Piros bőr pénztárca.
Szájfény.
Cippo címe egy papírdarabon.
TSB-től kapott valami keleti eredetű kis szőnyegmintás tartó. Ebben tartom a gyógyszereimet. Elvileg. Gyakorlatilag van benne pár aszpirin, valami fájdalomcsillapító, amit Gofritól kaptam kábé egy éve, vérnyomáscsökkentő, amit nem szedek több, mint egy éve, egy hajgumi, ami nem az enyém, és egy tampon.
Iskolai kulcscsomó kék nyakpánton.
A néhány bejegyzéssel korábban említett két notesz, mert még mindig nem tudtam választani.
Egy fekete neszesszer, (ezt hogy kell leírni? most már tudom). Benne fogköztisztító alias Orbit kolibri, további tamponok (bocs fiúk), egy rúzs, amit nem használok, és egy púder, amit havonta egyszer. Többet kellene sminkelnem ebben az életkorban.
Egy menülap a Csillagból, amit a pénteki malacsültes vacsorán szerzett TSB, mert kiderült, hogy Gofri sosem járt még ott, el kell vigyük ebédre.
Papírzsebkendő.
Kalendulás kézkrém. (Használhatatlan, mert két óra alatt szívódik be.)
5 darab toll. 2 piros, 3 kék.
Kézfertőtlenítő zselé, gyakorlatilag üres.
Salman Rushdie Grimus című könyve angolul. Tegnap könyvtárban voltam.
Pár orvosi lelet.
Cigaretta, öngyújtó.
Októberi lottószelvény. (Vajon nyertem? Már mindegy.)

Ha valakinek van kedve, leírhatja, mit talált a sajátjában. Rendrakásra is jó. Én most az üres dobozokat legalább kiveszem.

Kritikai kiadás

Régebben nem gondoltam volna, hogy lehet úgy is rossz egy könyv, hogy tulajdonképpen nem is az a rossz, ami benne van. Ez az elmúlt néhány év újdonsága lett.
Gyerekkoromban maximum olyannal találkoztam, hogy egy könyv nem tetszett, mert untam, mert túl bonyolultnak találtam, mert esetleg nem tetszett a stílusa. Legtöbbször ennek ellenére végigolvastam, esetleg a túl unalmas kategória egy-egy darabját tettem csak félre.
A ma könyvkiadása azonban mintha esküt tett volna, hogy még azt is elszúrja, amit szinte nem is lehet. Pedig, gondolom, a dolog nem úgy működik, hogy na tessék, hoppá, adjunk ki gyorsan még valamit délután, mert van egy kis időnk...
Most nem a könyvkiadók még akár indokolható szellemi kurválkodásával van bajom, etetni kell a gyereket, ez van, hanem azzal, hogy ha már egyszer úgy dönt valaki, hogy kiadnak egy művet, akkor azt miért nem lehet tisztességesen megtenni.
Ha külföldi a szerző, akkor igényes fordításban például. Én egész életemben nem olvastam ennyi szarul fordított, magyartalan mondatot, mint az elmúlt 4-5 évben. És félre ne értsük, nem csak a fordító hibája, hanem a kiadóé, mert tényleg, ha az ember fordít valamit, akkor azt mégiscsak jó volna valaki másnak meg lektorálni.
Aztán például itt van a Hamvas életmű-kiadás. Huszonegy éve indult, első kötetként az Anthologia humanaval. Most kíváncsiságból levettem a  polcról. Akkoriban a kétszázötven forintért volt hozzá bevezetés, névmutató és voltak megjegyzések a kötet végén. A most ajándékba kapott Levelek az utolsó kötet, ha jól értem. Se bevezetés, se egy névmutató. 3600-ból nem telik.
Tegnap a női közös könyvtárnak beruháztam egy Zacher hogy is mondjam mibe, interjúkötetbe. Na mindegy. Szóval Dr. Karizs Tamás kérdezte Zacher doktort az élete dolgairól. Barátok, azért. Jó, nem leszek szemét, hát mondjuk én is kérdezhetném TSB-t vagy VM-et, esetleg Gofrit vagy mit tudom én kit, és akkor ezt kiadnám. Illetve persze nem, mert az ő nevükkel momentán nem lehetne eladni x+3 példányt, amitől ez akkor most rentábilis befektetés. És nem is a Zacher doktor sztorijaival van a gond, hanem hogy akkor ez most micsoda is műfajilag, és hogyan is van megírva. De ez még mindig hagyján, mert szeretjük a doktort, az itt-ott sántító történeteket is, ahogyan ez egy kötetbe itt össze lett gründolva ilyen különösebben nemtommileszbelőledemegírom stílben. Elnézzük.
A nagyobb baj az, hogyan is jelenik meg mindez ebben a kötetben vizuálisan. Mert azért igenis fontos a külcsíny is, az olvasó ember víziomán (bocsánat), szóval látványra is gerjed, mit csináljunk, nem csak a mondanivalóra. A látvány meg kicsit sokkoló. A borító képe elmegy, nyilván a célközönség elsősorban a doktor női rajongótábora, tesznek rá egy szép nagy portréfotót. Oké. De aztán a szedés, meg betűtípus főleg, az valami hihetetlen. Végig az volt az érzésem, valami lányregény skinjére lett ez ráhúzva, hogy akkor ezer példány Laura és a sminkkészlet, aztán háromezer Zacher interjúkötet. Nem így megy, de akkor is. És mindez akciósan kuponostól kettőezerhatért.
Tudom, nekem semmi se jó. De olyan nagy kérés ez? Hogy ha már kiadnak egy könyvet keménytáblával, akkor az legyen tisztességesen megcsinálva? Na jó. Elmegyek könyvtárba. Ott legalább mindjárt visszarakom a polcra, ha nem tetszik valami.

Noteszek

A notesz, az nem határidőnapló. Sőt még csak nem is az a gyerekkorunk felülspirálozott kockás (akarom írni, négyzetrácsos) kisalakúja, aminek a borítása mondjuk betegrózsaszín, esetleg koszszürke karton, mondanám, de kartonnak meglehetősen erőtlen, mondjuk akkor félkemény papír. A notesz, ami manapság amúgy is jegyzetfüzetnek hívatja magát, hosszúkás, szolid, de strapabíró külsővel bír, és lehetőség szerint fekete, esetleg barna vagy vörös.
Ragasztott jegyzetfüzet nincs, de ha van is, nem kell róla tudomást venni. Valamire való grafomán csak a fűzött jegyzetfüzetet ismeri, nem dehogy, nem sznobériából, hanem praktikumból. A fűzött az bírja a szelet, a metrót, a buszt, az esőt és a női táska apokaliptikus hétköznapjait. Bizonyítottan túléli a mágneses viharokat, ezért megsemmisíthetetlen ellenfele a merevlemezeknek.
Tehát fűzött és mindenképpen vonalas. Legalábbis nekem, mert különben szertefutnak a gondolataim, de nem mindig volt ez így, volt, hogy a sima is jó volt, vagy a kockás (mondom négyzetrácsos), akkor rajz is fért az írás mellé.
Idén még gondolkodom. Tavaly two-in-one megoldás volt, a határidőnaplóba elfért pár dolog, szülőik, futó gondolatok a telefonszámok helyére, de az idei gyűrűs-bőrszerkós agenda ennél szigorúbb, az engedélyezett három mikrooldal nem lesz elég.
Van még egy Gofri amerikás ajándékából megmaradt barna kartonborításos Moleskine, a háromból egyet teleírtam, a másikat meg Bori rajzolgatta tele. De van még egy fura szerzet is, egy halottszagú, bordóra festett lapszélekkel, ami imakönyvnek tetteti magát különben, de nem az. Lousie találta a G210 hátsó raktárszobájában, hogy akkor ezt így misztikusan az Isten biztosan nekem szánta, de eddig még nem mertem írni bele semmit.
A hétvégén kitalálom. Majd választok a meglévő lehetőségekből vagy veszek egy teljesen újat. Tabula rasa.

Az indiszkrécióról.

Azt olvasom, hogy fél. Meg azt is, hogy rajong. Illik egyáltalán más levelezésébe beleolvasni?  Akarta volna, hogy mondjuk a Gulyás Pálnak szánt leveleit a Biedermann elolvassa? Lehet, hogy egyszerűen indiszkrét vagyok.

A főzésről

Arról, hogy a férfi és a nő hogyan főz, Vera Woon elmélkedik Bächer Iván után szabadon: http://vilagma.hu/orok-visszateres/konyha-muveszet/

Motown

Ilyenkor kell elővenni a Motownt. Mikor semmi sem jó.

Új szolidaritás

Még ha ritkán kerekedik is lehetőség rá, érdemes összehozni egy Gyémánt Kört. Jó rég volt, hogy Emmával kettesben sikerült eltölteni egy kis időt, mondhatnám, hogy napját sem tudom, de ez nem igaz, visszakereshetném a blogban, csak nincs jelentősége. Előre nézünk ugyebár, pláne január elején, bele a reménytelenségbe vagy a reménybe, ahogy éppen a habitus hozza.
Egy kávézóba ültünk be, csodák csodájára öt perccel előbb érkeztem, mint ő, de a balettos-táncpedagógus-pincérnő mondta, hogy késik, tudod, Emma ilyen. Közben meg persze én ilyenebb vagyok, méginkább késő típus, de nem vitatkoztam, az új évben az ember legyen megértő és szolidáris.
Lehet is persze, mert mindjárt itt van a dohányzás kérdése, hogy akkor innentől kezdve sehol, illetve javasolnám, hogy valami fekete csillaggal a mellkasomon egy átnevelő táborban lehessen csak. Vagy B verzióként tiltsuk ki de tényleg mindenkit, aki sajtot eszik nyilvánosan, mert engem ez például zavar.
Jó, nem húzom fel magam, végeredményben persze, kimegyek a hidegbe, rágyújtok, van ennek társadalmi haszna rengeteg. Felállok, mozgok, nem szívok annyit (cigarettát mármint, mert egyébként jelentősen kompenzálom ezt mással január egytől), sőt, amire kevesen gondoltak, megteremtem a társadalmi szolidaritás alapjait. Mert aki kijön, dohányos. Megvan a közös platform, a véleménykülönbségek elhomályosodnak, de legalábbis hirtelen megteremtődik az, amire egy ideje csak várakozunk, a társadalmi párbeszéd.
Mert a jó hír, hogy kint a kapualjban meghallgatjuk egymást, mi a halálos szokásban osztozók, a társadalom számkivetettjei, a megbélyegzettek.

Minőségi filmek vasaláshoz 8 - True Grit (A félszemű)

Olyat teszek, amiről nem gondoltam, hogy valaha megtörténik velem: egy westernt ajánlok. A westernekből, emlékeim szerint, a Hét mesterlövész meg a Volt egyszer egy vadnyugat után elég gyorsan kinőttem, de lám, érik az embert meglepetések.
Ethan és Joel Cohen (már az milyen szörnyű lehet nekik, hogy évek óta sziámi ikrekként a Cohen testvérek néven emlegetik őket) gyakorlatilag hibátlant rendezett. El nem tudom mondani, milyen üdítő ez annyi nyögvenyelősen fogyasztható vagy éppen jelentéktelen darab után.
A film egyébként remake, ha úgy tetszik, ha nem, akkor mondjuk Charles Portis regényének egy másik értelmezése, hiszen van egy 1968-as True Grit is, John Wayne-nel a főszerepben.
A történet fő vonala szépen illeszkedik az amerikai filmek klasszikusaiba: a bosszúállás, a hős és az igazságkeresés hármas egységében mozog. Csak egy kicsit azért mégis másképpen, mint ahogyan azt megszoktuk. Ezzel a másképpennel teszi magát a film túl a western toposzain, és bár azokat megtartja, ettől lesz egy igazán jó film, és nem western, belőle.
A hős szerepében az alkoholista, elhízott Rooster Cogburn marshall, a boszúálló szerepében az apja halálát megbosszulni érkező csökönyös, tizenéves gyereklány, Mattie Ross, és harmadikként a két főszereplő mellé még betoppan a kicsit tesze-tosza, gyakorta felvágós LaBoeuf, aki foglalkozására nézve Texas Ranger. A három karakter zseniálisan mozog együtt, és be kell valljam, mindhárom szerepet alakító színész nagyszerű választás volt. (El kell ismernem, még Jeff Bridges is kiválóan játszik, pedig őt mostanában nem kedveltem.)
A cselekményről nem nagyon akarok írni, nincsenek benne nagy meglepetések, üldöznek, lőnek, bölcselkednek. Összességében azonban nagyszerű film, mert rendkívül finom iróniával, jó humorral, elgondolkodtató módon közelítettek a témához a rendezők. Van itt minden, társadalomkritika, filozófia, humor, sőt, sőt bizony még remény is. Úgy tűnik, a Hős, legyen az iszákos, kiskorú avagy okoskodó pipogya alak, a végén mégiscsak érvényt tud szerezni az Igazságnak. És ettől igazán jól érezzük magunkat, mert ennek több relevanciája van a pillanatnyi életünkben, mint azt sejtenénk.
Tisztelet Ethan és Joel Cohennek, akik képesek voltak annyi sok mindent és olyan egyszerűen elmondani 107 percben (!!! tanulni kell tőlük), hogy az bárkinek élményt tud nyújtani. Családi mozizásra csak azért nem ajánlom, mert viszonylag sok benne a többnapos hulla és a levágott testrész.

Séta

A régi évet sétával búcsúztatni  - jó választás, még akkor is, ha a mi akaratunkon kívül némi napsütés is szükségeltetik hozzá. Mióta elköltöztünk, nem voltam lent a tónál, de tegnap délután Gofri eljött velem. Kisétáltunk az óévből.