Teljesen mindegy, mit mondanak valakiről az emberek. Legalábbis ezt mondja Hank Quinlan kapitány halálára reflektálva Orson Welles 1957-es filmjének végén Marlene Ditriech. És Marlene Dietrichnek általában igaza van.
Azért is örülök ennek a mi kis filmklubunknak, mert egyre inkább úgy érzem, olyan filmeket fogok látni, amiket magamtól aligha néznék meg. Mint például ezt a meglehetősen furcsa filmet. Meg amúgy sem vagyok egy Orson Welles rajongó, bevallom, ha jól emlékszem, nekem az Aranypolgár sem volt valami nagy kedvencem.
Állítólag minden Welles film a bűn, a bűnhődés és a büntethetőség problémáját járja körül. Én ezt elhiszem Lacinak, tekintettel arra, hogy filmügyekben roppant megbízható ember. Nincs ez másképpen A gonosz érintése című filmben sem, aminek nem túl bonyolult alaptörténete egy büntetést minden áron kiharcoló, ám eközben hamis bizonyítékokkal operáló, gyilkossá váló rendőr és egy munkamániás filantróp ügyész kettősének nyomozását mutatja be. A rendőrkapitány szerepében a már akkoriban hatalmasra hízott Wellest láthatjuk, az ügyészében pedig a mexikóira maszkírozott fiatal Charlton Hestont.
A film alapkérdése talán valóban az, milyen eszközök engedhetőek meg a bűnösök leleplezésében, illetve hibázunk-e, ha nem tartjuk be a törvényt a törvénytelenségek felszámolása érdekében. Nehéz kérdések. Én mindenképpen a törvényesség betartása mellett szavaznék, de azt hiszem, erre is azt mondaná a fent említett színésznő, hogy mindegy. De hadd vigasztaljam magam azzal, amit Orson Welles mondott: 'Inkább járjon szabadon egy (?) gyilkos, mintsem egy ártatlan embert bebörtönözzenek.'
Amiért ezt a filmet érdemes megnézni, az azt hiszem, mégsem a történet, hanem a rendezés, és a fényképezés. Hihetetlen alakokat látunk, szinte a végletekig karikírozott, elmaszkolt figurákat, fantasztikus tablószerű képekbe állítva. A film képi világa, a fényképezés mestermunka. Ezért érdemes megnézni.
Mielőtt rászánjuk magunkat a mozizásra, azért több dolgot is érdemes tudni. Az egyik az, hogy ennek a filmnek elég sok változata létezik, mert már az elején össze-vissza vágták. Bemutatásakor nagyon nagyott bukott, és attól tartok, ma sem lenne igazán népszerű darab a mozikban. Rengeteg olyasmi van benne, ami, enyhén szólva is, messze van a
politically correct látásmódtól.
Ha úgy döntünk, mégis kíváncsiak vagyunk rá, nézzük a rendező elképzeléseit leginkább figyelembe vevő vágást, az a nagyjából 108 perces változat. (Welles memorandumban kérte a stúdiót, hogy vágják újra a filmet az elképzelési szerinte, amire már csak halála után került sor a kilencvenes évek vége felé.) Hogy a port.hu ismertetőjét nem ez alapján a vágás alapján írták, az is biztos, de ez ne vegye el a kedvünket.
Annak ajánlom a filmet, aki bírja, hogy fricskát nyomnak az orrára, nincs ellenére a film-noir, és örömét leli a nagyszerűen megkomponált fekete-fehér képekben.
Orson Welles a film fenegyerekeként jött, és úgy is ment, mondta a filmes szakemberünk. Azt hiszem, igaza van. Bár ez is mindegy.
